Turkey

Az egész utazásunk jól indult, álltunk az egyetem mellett 2 órát, ugyanis az idegenvezetőnk elvesztette az útlevelét. Így esett, hogy idegenvezető nélkül mentük Törökországba.

Az út maga elég unalmas volt, a busz kényelmetlen, de azért sikerült aludni valamennyit. A határokon nem kellett sokat várnunk, kivéve az utolsót. A bulgárok elég könnyen kiengedtek, viszont a törököknél három fázisú volt a beengedés. Először megvetted a vízumot, aztán kaptál rá pecsétet, végül megnézték, hogy van-e vízumod és pecséted, plusz beszkennelték az útleveled.

Miután letudtuk a bebocsájtási ceremóniát, még 4 órányit kellett utazni Isztambulig. Az autópálya elég jó minőségű volt, bár kicsit több sávban közlekedtek rajta, mint amennyi fel volt festve. A török kreszben egyébként is körülbelül két fő szabály lehet. Az első, hogy dudálj, a második, hogy neked van elsőbséged, ha te vagy a gyorsabb. Ezeket következetesen be is tartották, de egészen könnyen hozzá lehetett szokni a folyamatos dudáláshoz.

A szállodai szoba elég pici volt, de el lehetett benne férni, viszont az ablaka a szellőzőaknára nyílt. Amúgy nagyon kellemes volt, bár a hűtő beüzemelésével akadtak problémáink (hol kell ezt bekapcsolni??).

Első este meglátogattuk a Kék Mecsetet egy kissé szófosó és önmagát a kelleténél nagyobbra tartó úriember társaságában, de a mecsetbe belépve nagyjából azt is elfelejtettem, hogy fiú vagyok-e vagy lány. A könnyem is kicsordult majdnem, bár ez inkább a lábszagtól lehetett. Be kellene vezetni itthon is, hogy szőnyegezzék be a templomokat és csak mezítláb lehessen bemenni. Hazaérve megtaláltuk a nagy török zenei adót, a Kral-t. Az elkövetkezendő napokban pedig teljesen az agyunkba másztattuk a török popzenét, amit JJ találóan úgy jellemzett, mintha itthon a NOX-ból lenne 1000 darab és csak őket lehetne hallgatni mindenhol, mindenféle formációban.

Másnap újra megnéztük a Kék Mecsetet, de csak kívülről, aztán Hagia Sophia, ami eredetileg templom volt, aztán amikor elfoglalták Konstantinápolyit a törökök, akkor átépítették mecsetnek. Azért néhány helyen elfelejtették levakarni a falról a szenteket, úgyhogy meg lehetett őket nézni, de még szőnyeg sem volt benne, úgyhogy annyira nem tetszett.

A következő úticél a Nagybazár volt. Nagyjából imaidőben értünk oda, a fő utca tele volt szőnyegen hajladozó emberekkel. Juditnak kezdett kiújulni a sálmániája, én meg béna voltam és drágán vettem társasjátékot. Aztán kezdtünk belejönni az alkudozásba és általában sikerült az először ajánlott ár felét elérni.

Miután sikerült néhány dolgot vásárolni, elmentünk ebédelni egy kebap szalonba. Tök jó volt a kaja, a végén kiderült, hogy picit drága is. Jóllakottan sétáltunk át a fűszerbazárba a tömegen keresztül. Nagyon érdekes volt a boltok elhelyezkedése, ugyanis általában egy utcában csak ugyanolyan dolgokat árultak. Volt pédául bőrtáskás utca, csaptelepes utca, műanyagos utca. A Fűszerbazár méretre kisebb volt, mint a Nagybazár, de itt sokkal több időt töltöttünk. Minden lépésnél másféle illat csapta meg az orrod, rengeteg féle török édesség és fűszer volt minden árusnál. Először csak hagytuk magunkat kínálgatni mindenfélével, aztán önállósodtunk és mindent végigkóstoltunk. Mivel elfogyott a pénzünk, hazamentünk aztán újra fűszerbazár. Nagyjából ott költöttük el szerintem az összes pénzünk felét, a maradékot kajára meg villamosra. Este már vacsorázni sem kellett, köszönhetően a sok kóstolgatásnak.

Amikor másodjára mentünk a Fűszerbazárba, szembesültünk a Ramadámmal teljes valójában. Amint lement a nap, az utcák pillanatok alatt kiürültek és üres műanyagzacskókat vitt a szél mindenfelé. A kereskedő negyed utcáin végigmenve mindenhol evő emberekket láthattál. Aztán egy óra múlva visszatért az élet a városba és újra megteltek az utcák.

A következő napon hajókirándulás volt betervezve, ami elég jól sikerült, betettük a lábunk Ázsiába, utaztunk metróval is, végignézhettük, egy 20 éves, naiv kislány hisztijét. Délután szerettünk volna elmenni a szultáni palotához, de sajnos négy óra után már nem engedtek be, pedig igazán esdeklőn néztünk a két srácra akik ott álltak. Ha jól sejtem akkor katonák voltak, az egyik fiatalabb volt mint én. Nagyon fura volt, hogy szinte minden rendőr és katona gépfegyverrel flangált az utcán és látszott rajtuk, hogy használják is, ha kell. Aznap még megnéztük a Galata-tornyot, ahonnan be lehetett látni a város nagyobb részét és egy gyönyörű kettős szivárványt is. Hazafelé kipróbáltuk a híres halas szendvicset, kivételesen nem nekem jutott a legtöbb szálka. Estére elromlott az idő, úgyhogy nem nagyon volt kedvünk kimozdulni. Egyébként ezen a napon volt a köztársaság kikiáltásának ünnepe, minden tele volt zászlókkal, este pedig egy rövid tűzijátékot is láthattunk a szálloda felső teraszáról.

Vasárnap a hazaindulás napja volt, elmentünk még valami helyre, ahová már annyira nem tudtunk bemenni anyagi okok miatt. Este megálltunk Edirnében, szintén egy nagyobb mecsetnél, ahová csak bekukkantottunk, mert éppen akkor volt imádkozási idő. 1 líráért (160 Ft) vettünk igazi török kenyeret, épp akkor vették ki a sütőből, mi pedig farkaséhesek voltunk. Mókás volt, ahogy a törökök ültek a megterített asztalok mellett a kaja fölött és várták, hogy végre lemenjen a nap.

Hazafelé meglepően keveset kellett várakozni a határokon és kb délután négyre már itthon is voltunk.

Az biztos, hogy egyszer visszamegyek(ünk?) és megnézzük, amit sikerült kihagyni, és végigesszük, amit nem kóstoltunk meg. Ráadásként még több pénzt költünk a fűszerbazárban.