vasárnap, október 30
A képes post
Ja, meg lesznek új képek meg minden, ha a remek munkaadóim végre hajlandóak lesznek elutalni a másfélhavi munkabérem, ha már nem vatikáni valuta áll a szerződésben a fizetőeszköz mennyiségénél. Aztán a visszapillantótükörgyári munkás Sliderrel együtt kellene tartani egy spanyolországi élménybeszámolósdit (ha már a tömeg úgy rendelkezett).
A menetrendszeri post
Aki nem tudná, annak elárulom, hogy Lóri kolléga most éppen még Isztambulban van, előbb írt egy SMS-t, hogy azonnalsürgősmánt nézzem meg, mikor jön haza vonat Budapestre. Ehhez hasonlót eljátszott már egyszer nyár közepén, akkor Szlovéniából, így most megint aggódni kezdtem, hogy ismét megunta az egészet, kirabolták és hazajönne, faszkodik vele a húgom (akiről persze eddig nem feltételeztem volna ezt, de most mégis megfordult a fejemben). Gyorsan ki is kerestem nekik a napi egyetlen vonatot, de köszönet helyett az alábbi üzenetet kaptam:
"Budos a Judit laba:) ne aggodj nincs semmi mar hazafele tartunk, csak igy erzed a torodest :) csokolom bacsi es JJ is CSOKOLOM (meg bulgaria mania)."
Hát, ilyen kedves gyerek ez a Lóri, mindig gondol rám. Köszönöm neked, Lóri.
"Budos a Judit laba:) ne aggodj nincs semmi mar hazafele tartunk, csak igy erzed a torodest :) csokolom bacsi es JJ is CSOKOLOM (meg bulgaria mania)."
Hát, ilyen kedves gyerek ez a Lóri, mindig gondol rám. Köszönöm neked, Lóri.
vasárnap, október 2
2005. október 1. Pálvölgyi-barlang
Ma volt a második túrám a Pálvölgyiben. Először még tavasszal voltunk, a szokásos KatiZsuzsiPeti és Anita és a barátja csapattal, akkor is nagyon élveztük már, úgyhogy megint kipróbáltuk, olyan jó-e még mindig, mint amilyenre emlékeztünk.
A barlang nem változott semmit, viszont befelé átöltözés közben egy hatalmas csapat gyerek jött kifelé, ezen egy picit meglepődtünk mind. Ugyanaz a srác volt a vezető, mint tavasszal (én igazából tavalyra emlékeztem). Voltunk néhány olyen helyen is, ahol már jártunk, de nem nagyon ismertük fel őket, csak néha. A túra egyébként nagyon jó volt, elég sok kúszós résszel (kifejezetten szeretek fejjel előre csúszni az agyagos padlón és most kiélvezkedhettem magam). A térdem persze megint kék zöld lesz, de sehol nem horzsoltam le magam, annak ellenére sem, hogy a nadrágomon a térdemnél egy 10 centi lyukat sikerült összehozni. A többiek nem úszták meg azért ennyire egyszerűen, mindenkinek sikerült a könyökét, a térdét vagy a tenyerét egy kicsit valamelyik sziklán felsértenie. Megint mentünk teljes sötétségben egymás kezét fogva, botladozva a sziklák között. A barlangban lámpa nélkül olyan sötét van, amihez egyszerűen nem tud hozzászokni a szemed, egyáltalán nem látsz semmit.
Három órás volt a túra, körülbelül háromnegyed órának tűnt, amikor mondta Dénes (a vezető), hogy már 3 órája benn vagyunk, nem nagyon akartuk elhinni. Természetesen úgy néztünk ki megint, mint akit legalább háromszor meghempergettek egy kissé vizes agyagrakáson, de szerencsére fel voltunk készülve és tanulva a tavaszi esetből, amikor teljesen mocskosan BKV-ztunk végig a városon, volt váltóruhánk és a nyúzott képünkön kívül nem sok minden árulkodott arról (néhány cipő), hogy az előző három és fél órában sokkal több időt töltöttünk félig lehajolva, gugolva, fekve, kúszva, mint felegyenesedve.
A barlang nem változott semmit, viszont befelé átöltözés közben egy hatalmas csapat gyerek jött kifelé, ezen egy picit meglepődtünk mind. Ugyanaz a srác volt a vezető, mint tavasszal (én igazából tavalyra emlékeztem). Voltunk néhány olyen helyen is, ahol már jártunk, de nem nagyon ismertük fel őket, csak néha. A túra egyébként nagyon jó volt, elég sok kúszós résszel (kifejezetten szeretek fejjel előre csúszni az agyagos padlón és most kiélvezkedhettem magam). A térdem persze megint kék zöld lesz, de sehol nem horzsoltam le magam, annak ellenére sem, hogy a nadrágomon a térdemnél egy 10 centi lyukat sikerült összehozni. A többiek nem úszták meg azért ennyire egyszerűen, mindenkinek sikerült a könyökét, a térdét vagy a tenyerét egy kicsit valamelyik sziklán felsértenie. Megint mentünk teljes sötétségben egymás kezét fogva, botladozva a sziklák között. A barlangban lámpa nélkül olyan sötét van, amihez egyszerűen nem tud hozzászokni a szemed, egyáltalán nem látsz semmit.
Három órás volt a túra, körülbelül háromnegyed órának tűnt, amikor mondta Dénes (a vezető), hogy már 3 órája benn vagyunk, nem nagyon akartuk elhinni. Természetesen úgy néztünk ki megint, mint akit legalább háromszor meghempergettek egy kissé vizes agyagrakáson, de szerencsére fel voltunk készülve és tanulva a tavaszi esetből, amikor teljesen mocskosan BKV-ztunk végig a városon, volt váltóruhánk és a nyúzott képünkön kívül nem sok minden árulkodott arról (néhány cipő), hogy az előző három és fél órában sokkal több időt töltöttünk félig lehajolva, gugolva, fekve, kúszva, mint felegyenesedve.
szombat, október 1
2005. szeptember 3. Barcelona - ?????
Felkeltek korán reggel. Tamás pakol még egy picit, te felcuccolsz és lenn megpróbálod valamelyik gépen áttölteni a fényképezőről a képeket. Annyira nem sikerül. Leadjátok a kártyát, foglaltok helyet mire visszajöttök.
Irány a metró. Végignyargaltok a La Rambla-n, elég kihalt még ilyenkor. Egy két "hölgy" és egy bolond, akire oda is figyeltek. Metró. Megérkeztek, leszálltok. Először sikerült a vasútállomást becélozni és kideríteni, hogy nem megy vonat arra, amerre ti szeretnétek menni. Kis bolyongás után megtaláljátok a buszállomást. Elég reménytelen vállalkozásnak tűnik olyan embert találni a helyszínen, aki bármennyit tud angolul, de végül sikerül megtalálni a megfelelő jegypénztárat és megvenni a jegyet. (Spoban a buszozást több vállalat intézi és mindnek külön vannak jegypénztárai)
A busznak állati nagy a csomagtartója, csak annyi jegyet adnak el rá, amennyi hely van rajta és a jegyen rajta van, hová kell ülnöd. Maga az utazás elég unalmas, a táj sík és elég terméketlennek tűnik, itt-ott szakítják meg csak gyümölcsfákkal borított kertek. Egy kis izgalmat visz bele az átszállás, ugyanis a csatlakozás akkor indul, amikor a ti buszotok megérkezik. Tamás ékes spanyolsággal (és persze kézzel-lábbal) elmagyarázza a sofőrnek, hogy még nincs jegyünk, gyorsan veszünk és várjon meg. Egy kis kavarodás alakul ki, amikor már szállnátok fel a buszra. Felszálltok, leszálltok, a sofőr felszáll, leszállít pár embert, akik nem is jönnek vissza. Innentől viszont kezd izgalmas lenni a táj, már látszanak a hegyek.
Végül megérkeztek valami nagyobbacska városba úgy délután kettőre. Egy taxis próbál meggyőzni, hogy nincs ma már busz sehová, ő viszont elvisz szívesen 40 Euróért kettőtöket. Egy picit gondolkodtok rajta, utánanéztek a busznak is, tényleg nem megy. Kalandra fel felkiáltással előbb boltot próbáltok keresni, de kiderül, hogy errefelé már nagyon komolyan veszik a sziesztát és egyáltalán nincs nyitva sehol semmi. Némi térképnézegetés után elindultok gyalog, végül is csak 30 km-re van a falu, ahová szeretnétek odaérni és közben stoppoltok is. A vízkészleteitek viszont eléggé erősen fogynak, már csak fél liter van. Másfél óra gyaloglás után betértek egy pici (50-60 lakosú) faluba vizet kérni. A fickó a teli flakonjaitok mellé ad két hideg sört is, amitől jobb kedvre is derültök és Tamás ott is hagyja a botját, ahol leütetek pihenni. Pár perc múlva újra visszatér a faluba az otthagyott botokért, szerencsére ugyanott találja, ahol hagyta. Egy idő után kezd kilátástalannak tünni az egész, süt a nap, legalább 40 fok van és a hátizsák is kezdi nagyon húzni a vállaitokat, ráadásul senki nem áll meg nektek.
Kb három óra és 10 kilométer múlva állati nagy szerencsétekre felvesznek és elvisznek a következő elágazásig. Sajnos ők másfelé mennek, de a kisvárosba beérve kiderül, hogy itt van touris office. Meg is találjátok, viszont csak hattól nyit, úgyhogy körülnéztek és némi kenyeret, tejet meg gyümölcsöt vesztek a vacsorához. A nő azt mondja, megy busz még ma, meg is találjátok a buszmegállót, ahol fél órát ültök, amíg jön egy busz, ami megint nem a jó irányba próbál titeket vinni. Visszamentek a tourist office-ba és taxit hívtok. 40 Euróért visz el innen is, pedig már az út felét megtettétek, de ez már egyáltalán nem érdekel, késő van, nagyjából hulla vagy és még az út fele hátra van. (a képen nem látszik, de már állni is alig bírtunk)
A taxi a kemping bejáratánál tesz le benneteket, a kempinges a spanyolon kívül nem beszél semmilyen nyelven. Kaptok helyet, a sátor felállításával viszonylag gyorsan végeztek, aztán felméritek a zuhanyzók állapotát. Meleg víz van és a fülkék is különállóak. Egy jó fél óra gőzfürdőzés után nekiláttok kipróbálni az új szerzeményeket, a főzőt és az edényeket. Meg persze a babkonzervek is csak arra várnak, hogy végre felmelegedjenek és valaki bezabálja őket. Az este végén még megisztok egy liter forró teát és megtervezitek a másnapi útvonalat.
Irány a metró. Végignyargaltok a La Rambla-n, elég kihalt még ilyenkor. Egy két "hölgy" és egy bolond, akire oda is figyeltek. Metró. Megérkeztek, leszálltok. Először sikerült a vasútállomást becélozni és kideríteni, hogy nem megy vonat arra, amerre ti szeretnétek menni. Kis bolyongás után megtaláljátok a buszállomást. Elég reménytelen vállalkozásnak tűnik olyan embert találni a helyszínen, aki bármennyit tud angolul, de végül sikerül megtalálni a megfelelő jegypénztárat és megvenni a jegyet. (Spoban a buszozást több vállalat intézi és mindnek külön vannak jegypénztárai)
A busznak állati nagy a csomagtartója, csak annyi jegyet adnak el rá, amennyi hely van rajta és a jegyen rajta van, hová kell ülnöd. Maga az utazás elég unalmas, a táj sík és elég terméketlennek tűnik, itt-ott szakítják meg csak gyümölcsfákkal borított kertek. Egy kis izgalmat visz bele az átszállás, ugyanis a csatlakozás akkor indul, amikor a ti buszotok megérkezik. Tamás ékes spanyolsággal (és persze kézzel-lábbal) elmagyarázza a sofőrnek, hogy még nincs jegyünk, gyorsan veszünk és várjon meg. Egy kis kavarodás alakul ki, amikor már szállnátok fel a buszra. Felszálltok, leszálltok, a sofőr felszáll, leszállít pár embert, akik nem is jönnek vissza. Innentől viszont kezd izgalmas lenni a táj, már látszanak a hegyek.
Végül megérkeztek valami nagyobbacska városba úgy délután kettőre. Egy taxis próbál meggyőzni, hogy nincs ma már busz sehová, ő viszont elvisz szívesen 40 Euróért kettőtöket. Egy picit gondolkodtok rajta, utánanéztek a busznak is, tényleg nem megy. Kalandra fel felkiáltással előbb boltot próbáltok keresni, de kiderül, hogy errefelé már nagyon komolyan veszik a sziesztát és egyáltalán nincs nyitva sehol semmi. Némi térképnézegetés után elindultok gyalog, végül is csak 30 km-re van a falu, ahová szeretnétek odaérni és közben stoppoltok is. A vízkészleteitek viszont eléggé erősen fogynak, már csak fél liter van. Másfél óra gyaloglás után betértek egy pici (50-60 lakosú) faluba vizet kérni. A fickó a teli flakonjaitok mellé ad két hideg sört is, amitől jobb kedvre is derültök és Tamás ott is hagyja a botját, ahol leütetek pihenni. Pár perc múlva újra visszatér a faluba az otthagyott botokért, szerencsére ugyanott találja, ahol hagyta. Egy idő után kezd kilátástalannak tünni az egész, süt a nap, legalább 40 fok van és a hátizsák is kezdi nagyon húzni a vállaitokat, ráadásul senki nem áll meg nektek.
Kb három óra és 10 kilométer múlva állati nagy szerencsétekre felvesznek és elvisznek a következő elágazásig. Sajnos ők másfelé mennek, de a kisvárosba beérve kiderül, hogy itt van touris office. Meg is találjátok, viszont csak hattól nyit, úgyhogy körülnéztek és némi kenyeret, tejet meg gyümölcsöt vesztek a vacsorához. A nő azt mondja, megy busz még ma, meg is találjátok a buszmegállót, ahol fél órát ültök, amíg jön egy busz, ami megint nem a jó irányba próbál titeket vinni. Visszamentek a tourist office-ba és taxit hívtok. 40 Euróért visz el innen is, pedig már az út felét megtettétek, de ez már egyáltalán nem érdekel, késő van, nagyjából hulla vagy és még az út fele hátra van. (a képen nem látszik, de már állni is alig bírtunk)
A taxi a kemping bejáratánál tesz le benneteket, a kempinges a spanyolon kívül nem beszél semmilyen nyelven. Kaptok helyet, a sátor felállításával viszonylag gyorsan végeztek, aztán felméritek a zuhanyzók állapotát. Meleg víz van és a fülkék is különállóak. Egy jó fél óra gőzfürdőzés után nekiláttok kipróbálni az új szerzeményeket, a főzőt és az edényeket. Meg persze a babkonzervek is csak arra várnak, hogy végre felmelegedjenek és valaki bezabálja őket. Az este végén még megisztok egy liter forró teát és megtervezitek a másnapi útvonalat.
2005. szeptember 2. Barcelona
Viszonylag korán ébredsz, a légkondit már kikapcsolták és kezd meleg lenni a szobában. A mexikói szobatárs már elment, Tamás még alszik. Egy gyors zuhany után megint elkap a fényképezzünk le mindent láz, úgyhogy készül egy-egy két az erkélyről jobbra és balra is, egy a lenti motorparkolóról és a gyógyszertárról.Rengeteg motor van mindenhol és igen szemrevaló lányok is a lábuk közé veszik őket, az autósok pedig szemmel láthatóan odafigyelnek rájuk. A másik dolog, ami neked nagyon tetszik és szíved szerint telepakolnád ilyenekkel az egész várost a gyógyszertárak feletti neon keresztek. Az átlagos fényreklámtól irtózol, de ezeket valahogy nagyon barátságosnak találod.
Tamás is felkel és lementek reggelizni. Kicsit szegényes, egy pici croassant és pohár narancslé és kávé. Reggeli közben egy srácra leszel figyelmes, aki hátulról nagyon ismerős. Egy pár pillanat után ki is derül, hogy nem halucináltál, megvan a második magyar a környéken, ráadásul egy évvel fölötted járt egyetemre és együtt is ittatok meg minden. Pár perc beszélgetés után továbbindultok, mert a reggelit valamivel ki kell pótolni, ha nem akartok éhenhalni ebédig.
A La Rambla már kezd éledni, a virágosok és a kisállatkereskedések nyitnak, a szoboremberek kezdenek beöltözni, néhányan már meg is vannak vele. Találtok három utcányira egy igazán hangulatos piacot, mindenféle elő és halott állattal, óriási sonkákkal, pékekkel és olyan helyekkel ahol mindenféle reggelit adnak. Egy péket néztek ki, vesztek valami tonhalas dolgot, ami, mint később kiderül, állati finom. A piac másik oldalán találtok egy főleg borokat árusító boltot, de a kirakatból jópár üveg abszint is kacsingat rátok. "Ide vissza fogunk jönni" szól Tamás és valóban.A mai napra tervezett fő programotok a gáz és a térképszerzés, ami egy picivel nehezebbnek bizonyul, mint elsőre gondoltátok. A gáz annyira nem is, az első boltban, amit találtok lehet venni (ezúton is köszönet a Mountexes srácnak a címekért). A térképpel viszont rendesen meggyűlik a bajotok, a túraboltban már nincs pont abból, ami nektek kellene az eladó lányok pedig nem állnak a helyzet magaslatán, amikor angolul próbálják elmagyarázni, hol lenne még érdemes megnézni. Elindultok arra, amerre sejtitek a boltot, de néhány órás barangolás után, nem túraboltot találtok, hanem a barcelonai műegyetemet. Itt aztán találtok embert, aki tud rendesen angolul és felvilágosít merre van a legnagyobb könyvesbolt a városban. Természetesen a Plaza Catalunia-n, ahol tegnap leszálltatok a buszról.
Metróval mentek tovább érintve a Sagra Familiát. A templom sajnos felújítás alatt van, elég jól fel van állványozva, de így is elég lenyűgözően néz ki. Kicsit sokallod a 7 Euros belépődíjat, úgyhogy irány a könyvesbolt, persze metróval tovább. A barcelonai metróhálózat finoman szólva sűrűbb, mint a pesti, ha jol emlékszem 7 vagy 8 vonal van. Minden állomáson beléptetőkapus megoldás, a jegyet betolod elől, felül kijön, kinyílik a kapu és mehetsz. Minden állomáson legalább 1 rendőrt láttatok, ha jól sejted a madridi terrortámadás miatt. A metrókocsik egyébként kényelmesek, nem is zsúfoltak, simán találtok ülőhelyet.
A könyvesboltot is megtaláljátok kicsi kérdezősködés után. Kívülről nem látszik, de hatalmas és legalább egy emelet van felfelé és lefelé is, nagyon hangulatos. Találtok is térképet többet is, van köztük vízálló is (csak később derült ki, hogy az sem lett volna rossz befektetés), viszont az elég drága. Végül megszületik a nagy döntés, megveszitek az egyiket, bóklásztok még egy picit a boltban, aztán az éhség kiűz. A tegnap esti felderítőútról még rémlik egy spanyol gyorskajáldaféle, ahol bagettbe töltött mindenfélét adnak, meg persze sültkrumplit és kólát. Ide mentek be, elég jó ízű a szendvics ami választasz, a gyümölcssaláta amit mellé kérsz szintén jó, csak hiányzik róla a tejszínhab.
Kiterítitek a térképet, aztán rájöttök, hogy nincsa rajta a hely, ahová menni akartok. Némi fejfogás után úgy döntötök mentek vissza a könyvesboltba és vesztek akkor vízálló térképet, kerül amibe kerül. Előtte még megpillantasz egy sportboltot az utca végében és arra kanyarodtok. A kis utcában természetesen egy újabb túrabolt rejtőzik, ahol beszélnek angolul, van térképük és jó is. Az eladó srácot kicsit megzavarja a térkép megszerzése felett érzett örömötök, de ezzel nem nagyon törődtök. Kinézel még egy zöld minikarabínert is, aztán meg is veszed, majdcsak jó lesz valamire felkiáltással.
Visszaértek a szállásra, a mexikói szobatárs levele vár, amiben közli, hogy elmentek a tengerpartra valami barátnőjével. Gyors válasz után összeszeditek ti is a megfelelő cuccokat és elindultok.
Természetesen nem volt annyi eszetek, hogy felvegyétek otthon a fürdőgatyát, úgyhogy egy mozgássérült wc-ben öltöztök át jó 15 perces várakozás után. Utána jön a legjobb rész, nem tudjátok hova pakoltátok le a cuccotokat. Körülbelül 10 perc keresgélés után veszed csak észre véletlenül. Leültök és legalább 5 percet töltesz el azzal, hogy megjegyzed a közelben levő emberek arcát és a tereptárgyakat, mielőtt elindultok a vízbe. A tengernek szokás szerint tengerszaga, tengeríze és tengertapintása. Kicsit úszkáltok, kicsit fekszetek a bokáig érő vízben amíg tele nem lesz a gatyátok a hullámokkal sodródó kavicsokkal.
Hatra visszaértek és találkoztok végre a mexikói csajszival. Rövid beszélgetés után kiderül, hogy este sem mentek együtt sehová.
Lezuhanyoztok mindketten és elindultok vacsorázni valahová. Nem igazán juttok messzire, az első sarkon megálltok egy étteremnél, leültök és kezdésnek rendeltek egy-egy sangriát. Mikor kérdezik, hogy little vagy big, egyből rávágjátok, hogy big. Amikor kihozzák akkor viszont leesik az állatok, ugyanis legalább 7 deci. Elég sokáig tart, mire sikerül választanod, megint paella-t eszel, de ez fekete rizzsel van. A rizs azért fekete, mert tintahalvérrel(?) ven lelocsolva. A sangria fele elfogy, mire kihozzák a kaját, közben az utcán akrobaták és bohócok szórakoztatják a népet, némi adományt remélve. Elég gyorsan elrohan mellettetek az idő és mivel másnap reggel korán indul a busz, hazasétáltok és lefekszetek aludni
2005. szeptember 1. Budapest-Barcelona
Reggel még egyszer végiggondolod, mit hagysz itthon, aztán magadra aggatod a cuccaid. Néhányról biztosan tudod, hogy jó szolgálatot tesz majd, néhányról tudod, hogy használni fogod, igaz életedben először és csak reméled, hogy megéri az árát.
Lesétálsz a trolimegállóba, a vállaid kicsit tiltakoznak a súly ellen, aztán megbékélnek a gondolattal, hogy a következő napokban az ilyen lesz. Begurul a troli a megállóba, rutinosan a gyerekocsis ajtónál szállsz fel, nem akarsz beszorulni szokás szerint. Lehuppansz az ülésre, az emberek kicsit furán néznek rád. Megcsörren a telefon, beszélsz fél percet, egy picit megnyugszol. Most már képes vagy teljesen az előtted álló útra "koncentrálni". Először ülsz majd repülőn, mostanában elég sok zuhant le a környéken. Egyszer úgyis meghalunk felkiáltással betuszkolod az előző gondolatot agyad egyik rejtett, sötét zugába, jól ellesz a többi hasonlóval együtt ott.
A következő megállóban felszáll egy csapat süketnéma. Mindig is csodáltad, ahogy szinte csak csíkokat látsz a kezükből, ahogy egymással beszélnek, teljes hangtalanságban. Metró-villamos. Felhívod Tamást, hogy mivan, kinyom. Pár perc múlva megint, akkor is. Aztán kapsz egy sms-t, "szarban van". Tudat alatt számítottál rá, hogy nem lesz egyszerű az indulás, ideje lenne kicsit többet beszélgetni a tudatalattiddal. Átérsz a másik albiba, leszeded a zsákokat magadról és keresel egy helyet ahol leülhetsz. Találsz valami jogi újságot, amit a régi lakók hagytak itt, olvasgatod. Kis időn belül megérkezik Tamás, finoman idegbeteg... Lassacskán lehiggad, összepakol, hívtok taxit, újra felcuccoltok, lementek a ház elé. Megérkezik a taxi, beültök és elindul a reptérre.
Életedben először látsz repülőteret közelről, hatalmas welcome felirat. Valamit olvastál délelőtt arról, hogy ma adták át a felújított egyes terminált és pezsgőt is osztogatnak. Közel mentek a pulthoz, vesztek egy pohárral, majd indulás a becsekk felé. Faltól falig áll a sor, talán tényleg alulméretezték egy picit a csarnokot. Egyébként a padló gyöngyörűen csillog, márvány meg minden.
Kis sorban állás után befut JJ, mesél egy keveset Litvániáról. Mind a ketten kiválasztotok egy sort, kb 10 perc után kiderül, hogy a tied nyer, Tamás is átmászik hozzád. Lassan odaértek a pulthoz, felrakjátok a hátizsákokat. Az egyik 26 kiló a másik csak 22 (?). Kaptok két műanyag lavórt, mibe éppen belepasszol, megkapjátok a beszállókártyát is. Még egy kör pezsgő, kérdőívkitöltés. Második alkalommal sikerül kifognod édes pezsgőt. Felsétáltok az emeletre elüldögéltek még egy darabig. Az izgalom szép lassan kúszik elő és átveszi az irányítást a gondolataid felett. Gyorsan írsz még egy bejegyzést a telefonon, a többiek szereznek még egy kör pezsgőt te sietteted őket egy picit. Útlevélellenőrzés, beszállókártyaellenőrzés. Az első busz elmegy előttetek a másodikra szálltok fel, az utolsó utas is beszáll és elindultok. Sosem láttál még utasszállító gépet közelről, mindig csak fenn az égen, amikor picik voltak. A busz bekanyarodik a tiétek mellé, nagyon kellemes színe van. A hajtóművei már halkan morognak, lassú forgásuk közben. A két utaskísérő elég csinos, kivételesen egy véleményen vagy Tamással, melyikük a csinosabb. Elindultok hát felé, de kiderül, hogy a jegyetek a gép hátsó részébe szól, úgyhogy kedvesen átküldenek a másik lépcsőhöz. Megkeresitek a helyeiteket, persze az ablaktól a legtávolabb vannak. Néhány perc múlva elkezd gurulni a repülő a kifutó felé. Kivűlről nagyon nyugodtnak tűnsz, mintha mindig ezt csináltad volna, de belül majd szétvet az izgalom. Felpörögnek a motorok, kiengedik a féket elindul a gép. Látod, ahogy egyre gyorsulva halad melletted el a táj, élvezed ahogy az ülésbe préselődsz, aztán a gép elszakad a földtől. Repülsz.
A repülőút elég unalmasan telik, elég hangos a gép, néha a szárnyak belengenek, biztonságiövkikapcs-bekapcs a turbulenciák miatt (miért nem lehet azt mondani, hogy légörvények). A reppülősrágód jó szolgálatot tesz, nem dugul be a füled, legalábbis nem annyira. A fejed viszont egy kicsit megfájdul, de kibírható. Aztán elkezdtek ereszkedni, áttörtök a felhőkön és megpillantod Barcelónát és a tengert.
A leszállás majdnem olyan, amilyennek elképzelted, kis zökkenés és már a
földön is vagytok. Amikor már 10 perce gurultok a terminál felé, akkor kezd benned tudatosulni, hogy ez a reptér nagy. A 15. perc után már hatalmas. Rengeteg gép van mindenfelé, rengeteg légitársaság. A végére beparkoltok a megfelelő helyre, próbálsz fényképet csinálni a repülőről, természetesen nem sikerül. Rövid buszozás után megérkeztek a bejárathoz. A tömeg betódul, ti a végére maradtok, te telefonálsz, Tamás betöm egy szendvicset miután telefonál. Az útlevélellenőrzés kb. 10 másodperc kettőtöknek, irány a csomagfelvétel. Mindenki állva várja a csomagját, ti meg kényelmesen elhelyezkedtek a padokon, úgyis addig megy körbe, amíg valaki le nem szedi.
Aztán feltűnik, te átgázolsz a tömegen, félrelöksz mindenkit, ráveted magam a csomagra, mint egy dühös véreb és a fogaiddal húzod le a forgómorgó biszbaszról. Aztán megrázod a fejed, elkapod a hátizsák tetejét és egy könnyed mozdulattal (már amennyire könnyedén meg lehet emelni 20 kilót) lehúzod. Tamásnak akkora már a kezében van. Gyors átvizsgálás, nem sérült meg semmi, sehol, aztán irány a kijárat.
Odakinn gyorsan megtaláljátok a buszmegállót, Aerobus-nak hívják a tieteket. Felszálltok, ledöglötök az ülésre. A hátizsákot biztonsági okokból nem veszitek le, ha esetleg kigyulladna a busz, akkor biztos legyen, hogy bennégtek. (Valójában legalább 3 helyen össze van kapcsolva és az út első fele azzal telne, hogy kihámozzátok belőle magamtokat, amint ezzel készen vagytok, öltözhetnétek vissza, hogy le tudjatok szállni a végállomáson). Átbuszoztok a városon, bele a közepébe. Az utolsó nem a másiktól származó magyar mondatot a buszon halljátok (ez meg baromság, mert ma még beszéltek magyarul egy csajjal).
Megérkezik a busz a Plaza Cataluniara, lekászálódtok. Valami fickó egyből azt kérdezi, van-e szállásotok. Rutinosan elkülditek, pedig fogalmatok sincs, hol fogtok aludni. (néhány tipp van, de se térképetek, se helyismeretetek nincs) Elindultok megkeresni a La Rambla nevű utcát. Előtte beugrotok az első épületbe, ahol fény van, épp az El Corte Inglesbe sikerül. Ez olyasmi mint itthon a Skála, meg a Centrum, csak 10 emelet magas és egy emelet is sokkal nagyobb. Egy kedves infopultos csajtól kérdezitek meg, merre lehet térképet kapni, ő kapásból ad egyet, ingyen és bérmentve.
Egy kis tanakodás és séta után megvan a La Rambla. Az egész utca sétálóutcaszerű, mindkét oldalon egysávos úttal. A középső sétálós rész viszont legalább kétszer, de inkább háromszor olyan széles, mint a két autós rész együtt. Tamás szerint valahol lefelé van jópár hostel (a térképen nincs rajta minden utca neve, hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog). Útközben nem nagyon tudsz a "tájra" koncertrálni, egy kicsit feszélyez, hogy nem tudod hol alszol ma éjjel.
Egyszer csak leszólít egy biciklis lány és szállást ajánl. Tamásnak eléggé tetszik a csaj, megadja a számát, hogy hívjuk fel, ha oda akarunk menni. Kicsit drága amit a csajszi ajánlott, utolsó lehetőségnek viszont tökéletes. Következő sarok, következő lány, olcsóbb hely. Bementek egy kis oldalsó utcába, aztán egy elég durván kinéző lépcsőházba. Némi mászás következik kb az ötödik emeletre egyszemélyes lépcsőn. Felérünk, bekukk. Ótvar hely, vissza a földszintre. Aztán megtaláljuk az utcát, ahol az egyik hostel van, természetesen tele. Indulás lefelé, némi kérdezősködés után, amiből kiderül, hogy a spanyolok vagy egyáltalán vagy "a little" tudnak csak angolul, leérünk majdnem az utca végére a tengerhez. Visszafordultok, lassan elered az eső és kezd picit reménytelenné válni a helyzet. Aztán megtaláljátok azt az utcát, ahol a első hosteles recepciós szerint kell lennie egy másik hostelnek, ahol még hely is van, bementek és tényleg van hely. Rövid beszélgetés a recepcióssal, olcsó finom négyágyas szoba jelenleg 1 lakóval. Aztán a csaj egyszercsak megszólal, hogy "Ti is magyarok vagytok ?" Kis döbbenet után megbeszéljük, hogy kinek mi dolga itt (neki pénzkeresés nekünk némi hegy, meg mint később kiderült vízesés és jégeső). Megkapjuk a kártyánk, rájövünk, hogy a kártyaolvasóval úgy kell bánni, mint egy nővel.
Szoba a negyediken (vagy a harmadikon a fene sem emlékszik már rá). Elég picit, van benne két emeletes vaságy, matraccal. A fürdőszoba pici, viszont nagyon igényes, bár a zuhanyzókabin inkább a te méreted, mint a Tamásé. Kitaláljuk, hogy írunk levelet a lakótársnak, meg lezuhanyzunk, aztán szerzünk valahol kaját. (A képen látható egy darab Tamás is, hiányos öltözékben, aki megtalálja kap gumicsontot)
Fél óra alatt sikerül összeszedni magunkat, elindulunk felderíteni a környéket. Nem nagyon tudod még felfogni azt, hogy 1501 kilométerre vagy otthonról egy teljesen ismeretlen városban. Talán egy picit túl gyorsan aklimatizálódsz a helyhez és otthon érzed magad. A város néhány része egyébként meglepően kockaváros, vagyis az utak merőlegesek egymásra és a nagyobb részük egyirányú.
Egy óra mászkálás és egy szimpatikus, de már zárva tartó hely után betértek egy paellaevő helyre. A pincér hátravezet és hoz nektek étlapot meg mindent. Kértek sört, meg paellát. A sört már másik pincér hozza ki és próbál rávenni, hogy rendeljetek kaját, persze az egyetlen aki angolul tudott és az előbb már felvette a rendelést, eltűnt. Valahogy sikerül neki megmagyarázni, hogy már kértetek, legalábbis eltűnik. Egy pár perc múlva már ketten rohannak meg, persze az újonnan előkerült sem tud angolul. Kézzel lábbal elmagyarázzátok nekik, hogy már kértetek, ekkor megnyugszanak és hoznak terítéket. A sör, amit iszol valami helyi főzés, egészen iható.
Hozzák a kaját, tele van mindenféle tengeri izével, kagyló, rák, minipolip (ez ízlett a legjobban). Kicsi értetlenkedés, hogy széjjelszedjék-e vagy magatok intézitek a dolgot, végül széjjelrobbantják a kompozíciót és a tányérotokra kerül a cucc. Felzabáljátok (már majd kiesik a szemetek, mikorra kihozzák), fizetettek visszaindultok a hostelba. Eléggé ki vagytok dögölve, viszont találkoztok egy szimpatikus lánnyal aki egy Travellers Bar nevű helyet ajánl, ahol a papírral amit ad, sokat lehet inni olcsón, úgyhogy betértek még oda is. Elég zsúfolt a hely, hátul találtok egy helyet és félrészegen elvitatkoztok mindenféle hülyeségről. Végül indulás haza.
Az ismeretlen lakótárs már járt ott, kiderül, hogy mexikói. Beleestek az ágyba becsukjátok az erkélyajtót és a légkondi halk duruzsolására pillanatok alatt álomba merültök.
Lesétálsz a trolimegállóba, a vállaid kicsit tiltakoznak a súly ellen, aztán megbékélnek a gondolattal, hogy a következő napokban az ilyen lesz. Begurul a troli a megállóba, rutinosan a gyerekocsis ajtónál szállsz fel, nem akarsz beszorulni szokás szerint. Lehuppansz az ülésre, az emberek kicsit furán néznek rád. Megcsörren a telefon, beszélsz fél percet, egy picit megnyugszol. Most már képes vagy teljesen az előtted álló útra "koncentrálni". Először ülsz majd repülőn, mostanában elég sok zuhant le a környéken. Egyszer úgyis meghalunk felkiáltással betuszkolod az előző gondolatot agyad egyik rejtett, sötét zugába, jól ellesz a többi hasonlóval együtt ott.
A következő megállóban felszáll egy csapat süketnéma. Mindig is csodáltad, ahogy szinte csak csíkokat látsz a kezükből, ahogy egymással beszélnek, teljes hangtalanságban. Metró-villamos. Felhívod Tamást, hogy mivan, kinyom. Pár perc múlva megint, akkor is. Aztán kapsz egy sms-t, "szarban van". Tudat alatt számítottál rá, hogy nem lesz egyszerű az indulás, ideje lenne kicsit többet beszélgetni a tudatalattiddal. Átérsz a másik albiba, leszeded a zsákokat magadról és keresel egy helyet ahol leülhetsz. Találsz valami jogi újságot, amit a régi lakók hagytak itt, olvasgatod. Kis időn belül megérkezik Tamás, finoman idegbeteg... Lassacskán lehiggad, összepakol, hívtok taxit, újra felcuccoltok, lementek a ház elé. Megérkezik a taxi, beültök és elindul a reptérre.
Életedben először látsz repülőteret közelről, hatalmas welcome felirat. Valamit olvastál délelőtt arról, hogy ma adták át a felújított egyes terminált és pezsgőt is osztogatnak. Közel mentek a pulthoz, vesztek egy pohárral, majd indulás a becsekk felé. Faltól falig áll a sor, talán tényleg alulméretezték egy picit a csarnokot. Egyébként a padló gyöngyörűen csillog, márvány meg minden.Kis sorban állás után befut JJ, mesél egy keveset Litvániáról. Mind a ketten kiválasztotok egy sort, kb 10 perc után kiderül, hogy a tied nyer, Tamás is átmászik hozzád. Lassan odaértek a pulthoz, felrakjátok a hátizsákokat. Az egyik 26 kiló a másik csak 22 (?). Kaptok két műanyag lavórt, mibe éppen belepasszol, megkapjátok a beszállókártyát is. Még egy kör pezsgő, kérdőívkitöltés. Második alkalommal sikerül kifognod édes pezsgőt. Felsétáltok az emeletre elüldögéltek még egy darabig. Az izgalom szép lassan kúszik elő és átveszi az irányítást a gondolataid felett. Gyorsan írsz még egy bejegyzést a telefonon, a többiek szereznek még egy kör pezsgőt te sietteted őket egy picit. Útlevélellenőrzés, beszállókártyaellenőrzés. Az első busz elmegy előttetek a másodikra szálltok fel, az utolsó utas is beszáll és elindultok. Sosem láttál még utasszállító gépet közelről, mindig csak fenn az égen, amikor picik voltak. A busz bekanyarodik a tiétek mellé, nagyon kellemes színe van. A hajtóművei már halkan morognak, lassú forgásuk közben. A két utaskísérő elég csinos, kivételesen egy véleményen vagy Tamással, melyikük a csinosabb. Elindultok hát felé, de kiderül, hogy a jegyetek a gép hátsó részébe szól, úgyhogy kedvesen átküldenek a másik lépcsőhöz. Megkeresitek a helyeiteket, persze az ablaktól a legtávolabb vannak. Néhány perc múlva elkezd gurulni a repülő a kifutó felé. Kivűlről nagyon nyugodtnak tűnsz, mintha mindig ezt csináltad volna, de belül majd szétvet az izgalom. Felpörögnek a motorok, kiengedik a féket elindul a gép. Látod, ahogy egyre gyorsulva halad melletted el a táj, élvezed ahogy az ülésbe préselődsz, aztán a gép elszakad a földtől. Repülsz.
A repülőút elég unalmasan telik, elég hangos a gép, néha a szárnyak belengenek, biztonságiövkikapcs-bekapcs a turbulenciák miatt (miért nem lehet azt mondani, hogy légörvények). A reppülősrágód jó szolgálatot tesz, nem dugul be a füled, legalábbis nem annyira. A fejed viszont egy kicsit megfájdul, de kibírható. Aztán elkezdtek ereszkedni, áttörtök a felhőkön és megpillantod Barcelónát és a tengert.
A leszállás majdnem olyan, amilyennek elképzelted, kis zökkenés és már a
földön is vagytok. Amikor már 10 perce gurultok a terminál felé, akkor kezd benned tudatosulni, hogy ez a reptér nagy. A 15. perc után már hatalmas. Rengeteg gép van mindenfelé, rengeteg légitársaság. A végére beparkoltok a megfelelő helyre, próbálsz fényképet csinálni a repülőről, természetesen nem sikerül. Rövid buszozás után megérkeztek a bejárathoz. A tömeg betódul, ti a végére maradtok, te telefonálsz, Tamás betöm egy szendvicset miután telefonál. Az útlevélellenőrzés kb. 10 másodperc kettőtöknek, irány a csomagfelvétel. Mindenki állva várja a csomagját, ti meg kényelmesen elhelyezkedtek a padokon, úgyis addig megy körbe, amíg valaki le nem szedi.Aztán feltűnik, te átgázolsz a tömegen, félrelöksz mindenkit, ráveted magam a csomagra, mint egy dühös véreb és a fogaiddal húzod le a forgómorgó biszbaszról. Aztán megrázod a fejed, elkapod a hátizsák tetejét és egy könnyed mozdulattal (már amennyire könnyedén meg lehet emelni 20 kilót) lehúzod. Tamásnak akkora már a kezében van. Gyors átvizsgálás, nem sérült meg semmi, sehol, aztán irány a kijárat.
Odakinn gyorsan megtaláljátok a buszmegállót, Aerobus-nak hívják a tieteket. Felszálltok, ledöglötök az ülésre. A hátizsákot biztonsági okokból nem veszitek le, ha esetleg kigyulladna a busz, akkor biztos legyen, hogy bennégtek. (Valójában legalább 3 helyen össze van kapcsolva és az út első fele azzal telne, hogy kihámozzátok belőle magamtokat, amint ezzel készen vagytok, öltözhetnétek vissza, hogy le tudjatok szállni a végállomáson). Átbuszoztok a városon, bele a közepébe. Az utolsó nem a másiktól származó magyar mondatot a buszon halljátok (ez meg baromság, mert ma még beszéltek magyarul egy csajjal).
Megérkezik a busz a Plaza Cataluniara, lekászálódtok. Valami fickó egyből azt kérdezi, van-e szállásotok. Rutinosan elkülditek, pedig fogalmatok sincs, hol fogtok aludni. (néhány tipp van, de se térképetek, se helyismeretetek nincs) Elindultok megkeresni a La Rambla nevű utcát. Előtte beugrotok az első épületbe, ahol fény van, épp az El Corte Inglesbe sikerül. Ez olyasmi mint itthon a Skála, meg a Centrum, csak 10 emelet magas és egy emelet is sokkal nagyobb. Egy kedves infopultos csajtól kérdezitek meg, merre lehet térképet kapni, ő kapásból ad egyet, ingyen és bérmentve.
Egy kis tanakodás és séta után megvan a La Rambla. Az egész utca sétálóutcaszerű, mindkét oldalon egysávos úttal. A középső sétálós rész viszont legalább kétszer, de inkább háromszor olyan széles, mint a két autós rész együtt. Tamás szerint valahol lefelé van jópár hostel (a térképen nincs rajta minden utca neve, hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog). Útközben nem nagyon tudsz a "tájra" koncertrálni, egy kicsit feszélyez, hogy nem tudod hol alszol ma éjjel.
Egyszer csak leszólít egy biciklis lány és szállást ajánl. Tamásnak eléggé tetszik a csaj, megadja a számát, hogy hívjuk fel, ha oda akarunk menni. Kicsit drága amit a csajszi ajánlott, utolsó lehetőségnek viszont tökéletes. Következő sarok, következő lány, olcsóbb hely. Bementek egy kis oldalsó utcába, aztán egy elég durván kinéző lépcsőházba. Némi mászás következik kb az ötödik emeletre egyszemélyes lépcsőn. Felérünk, bekukk. Ótvar hely, vissza a földszintre. Aztán megtaláljuk az utcát, ahol az egyik hostel van, természetesen tele. Indulás lefelé, némi kérdezősködés után, amiből kiderül, hogy a spanyolok vagy egyáltalán vagy "a little" tudnak csak angolul, leérünk majdnem az utca végére a tengerhez. Visszafordultok, lassan elered az eső és kezd picit reménytelenné válni a helyzet. Aztán megtaláljátok azt az utcát, ahol a első hosteles recepciós szerint kell lennie egy másik hostelnek, ahol még hely is van, bementek és tényleg van hely. Rövid beszélgetés a recepcióssal, olcsó finom négyágyas szoba jelenleg 1 lakóval. Aztán a csaj egyszercsak megszólal, hogy "Ti is magyarok vagytok ?" Kis döbbenet után megbeszéljük, hogy kinek mi dolga itt (neki pénzkeresés nekünk némi hegy, meg mint később kiderült vízesés és jégeső). Megkapjuk a kártyánk, rájövünk, hogy a kártyaolvasóval úgy kell bánni, mint egy nővel.
Szoba a negyediken (vagy a harmadikon a fene sem emlékszik már rá). Elég picit, van benne két emeletes vaságy, matraccal. A fürdőszoba pici, viszont nagyon igényes, bár a zuhanyzókabin inkább a te méreted, mint a Tamásé. Kitaláljuk, hogy írunk levelet a lakótársnak, meg lezuhanyzunk, aztán szerzünk valahol kaját. (A képen látható egy darab Tamás is, hiányos öltözékben, aki megtalálja kap gumicsontot)Fél óra alatt sikerül összeszedni magunkat, elindulunk felderíteni a környéket. Nem nagyon tudod még felfogni azt, hogy 1501 kilométerre vagy otthonról egy teljesen ismeretlen városban. Talán egy picit túl gyorsan aklimatizálódsz a helyhez és otthon érzed magad. A város néhány része egyébként meglepően kockaváros, vagyis az utak merőlegesek egymásra és a nagyobb részük egyirányú.
Egy óra mászkálás és egy szimpatikus, de már zárva tartó hely után betértek egy paellaevő helyre. A pincér hátravezet és hoz nektek étlapot meg mindent. Kértek sört, meg paellát. A sört már másik pincér hozza ki és próbál rávenni, hogy rendeljetek kaját, persze az egyetlen aki angolul tudott és az előbb már felvette a rendelést, eltűnt. Valahogy sikerül neki megmagyarázni, hogy már kértetek, legalábbis eltűnik. Egy pár perc múlva már ketten rohannak meg, persze az újonnan előkerült sem tud angolul. Kézzel lábbal elmagyarázzátok nekik, hogy már kértetek, ekkor megnyugszanak és hoznak terítéket. A sör, amit iszol valami helyi főzés, egészen iható.Hozzák a kaját, tele van mindenféle tengeri izével, kagyló, rák, minipolip (ez ízlett a legjobban). Kicsi értetlenkedés, hogy széjjelszedjék-e vagy magatok intézitek a dolgot, végül széjjelrobbantják a kompozíciót és a tányérotokra kerül a cucc. Felzabáljátok (már majd kiesik a szemetek, mikorra kihozzák), fizetettek visszaindultok a hostelba. Eléggé ki vagytok dögölve, viszont találkoztok egy szimpatikus lánnyal aki egy Travellers Bar nevű helyet ajánl, ahol a papírral amit ad, sokat lehet inni olcsón, úgyhogy betértek még oda is. Elég zsúfolt a hely, hátul találtok egy helyet és félrészegen elvitatkoztok mindenféle hülyeségről. Végül indulás haza.
Az ismeretlen lakótárs már járt ott, kiderül, hogy mexikói. Beleestek az ágyba becsukjátok az erkélyajtót és a légkondi halk duruzsolására pillanatok alatt álomba merültök.
2005. augusztus ???? Ausztia - Szlovénia - Ljubjana
0. nap
Miután hazaértem Párkányból, elbattyogtunk a teszkóba aztán vettünk pár konzervet, májkrémet, kekszet (amit persze itthon hagytam), csokit meg mindent ami szükséges.
Nagyjából éjfélre értünk haza, én ekkor nekikezdtem levelet írni. Egy óra múlva el is készültem vele, csak éppen elküldeni nem tudtam, mert a tetves levelezőm úgy döntött, ő márpedig nem fogja elküldeni. Körülbelül negyed óráig próbáltam valamit kezdeni vele, hogy legalább a levél egy részét sikerüljön megmenteni. A vége az lett, hogy egy képlopóval elmentettem azt a részt, ami éppen látszott a monitoron...
Ezután 15 perc alatt megírtam a rövidített változatot, aztán elkezdtem összepakolni. Egészen jól ment, később persze kiderült, hogy pont fordítva kellett volna rakni a cuccokat, természetesen az került a legkevésbé hozzáférhető helyre, amire másnap már szükségem lett volna. Aztán 3 körül lefeküdtem aludni.
1. nap
A reggeli kelés simán ment, körülbelül 10 másodperccel az előtt ébredtem fel, hogy Zagyi elkezdte alattam rázni az ágyat. Egy fél óra alatt megreggelitzünk és betömtük a cuccokat a kocsiba aztán mentünk az első benzinkúthoz az M1-en. Itt kiderült, hogy nem kellett volna hatkor kelni, mert a többiek még sehol sincsenek és egy fél óráig kell legalább várnunk, hogy megérkezzenek. Az idő akkor még elég kellemes volt, viszont egyetlen felhő sem látszott bármerre nézett az ember. Mire megérkeztek akkora kezdett elviselhetetlen lenni a meleg, de végre el tudtunk indulni.
Először Győrben álltunk meg, itt mindenki megkapta a maga sisakját meg beülőjét meg egy adag kötelet egy érdekes valamivel a közepén. Később kiderült, hogy az a "fék", amikor elkezd esni az ember. Győrben még bementünk a teszkóba, csak hogy megvárjuk a déli hőséget és abban utazhassunk tovább.
Mire a határra értünk elég jól szétszakadt a 3 autó. Az útlevélellenőrzés elég felületes volt, látták, hogy hárman ülünk a kocsiban és három útlevelet nyújtunk ki az ablakon és már tovább is engedtek. Naivan azt hittük, a többieknek megvárnak az első parkolóban a határ után, de csak vagy 50 kilométerrel messzebb álltak meg egy benzinkútnál, úgyhogy elég sok telefonálgatásba került mire ezt kiderítettük.
Ausztriában először a körülbelül 30 szélkerék volt az első dolog ami feltűnt. Később elmentünk egy repülőtér leszállópályája alatt is és nagyon közelről láttunk egy repülőt alulról. Életemben először láttam értelmét a mélyrepülés táblának.
Később elmentünk egy olajfinomító mellett is, kellemesen büdös volt. Nem nagyon tudom, a térképen merre mentünk, de főként autópályán, sikerült is elkapni egy elég méretes dugót, legalább egy fél órát araszoltunk a negyven fokban, persze légkondi és minden egyéb nélkül. A legmeglepőbb számomra az volt, hogy amikor megérkeztünk az első helyre ahonnan gyalog mentünk tovább, 40 kilométerre voltunk a határtól, miközben legalább 150-et mentünk Ausztrián belül.
Végül megérkeztünk egy hegyi patak mellé, ahol pihentünk egy fél órát. A patak hihetetlenül tiszta volt, minden követ látni lehetett az alján. Emellett elég hideg is, ha egy percig álltál benne, szabályosan fájt a lábad és még a kijövetel után öt perccel is jégkocka volt a lábam.
Miután összeszedtük a szükséges cuccokat elindultunk a sziklafalhoz, "beszálltunk" egy erdőn keresztül. Egy kicsit megerőltető volt az odaút, bár csak egy órát mentünk, de a felét a tűző napon. Odafelé hallottunk egy nagyobb sziklaomlást, de nem nagyon tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget ("Biztos valami zerge indította").
A fal alatt beöltöztünk, felvettük a beülőt, elmondták hogyan működik a szett (valami nagyon hülye neve volt, gyakorlatilag a kötél és a fém amibe elég összevissza be volt fűzve súrlódása fékez le, ha esel). Megtudtuk, hogyha sziklaomlás van, akkor a falhoz kell lapulni, mert általában a pattogva jönnek, ha egyszer beindultak és hogy minnél kevesebb követ érdemes lelökni az alattunk haladóra, mert elég nagyon tudnak ütni és egy nagyobb kődarab be is szakíthatja a sisakot, ha elég magasról jön.
Körülbelül 15 mászás után ki is derült, hogy a hátizsák és a sisak nagyon jól jött, mert elkezdtek potyogni a kövek az égből. Én elég jól megúsztam, mert nem függőlegesen mentünk felfelé, hanem ferdén, de láttam amit egy kő pattan az egyik lány sisakján, egy másik pedig egy hátizsákon. Miután kiderítettük, hogy spontán kőomlás volt (a nap már nem sütött a falra és a kövek elkezdtek lehűlni és összemenni, aztán meg a nyakunkba esni) lejöttünk a falról és örültünk, hogy az emberek nagyobb része megúszta sérülések nélkül, a kisebbik rész pedig horzsolásokkal. Visszamentünk a patakhoz, üldögéltünk még egy kicsit, aztán visszamentünk a legközelebbi faluba, ahol egy szabadkempingként használt parkolóban állítottuk fel a sátrakat.
A parkoló (vad)kempingé válásanak külön története van. Egyszerűen annyi történt, hogy a keletről érkező turisták közül néhányan itt állították fel a sátrukat. Az osztrák kormány erre egyszerűen kirakott egy táblát a parkoló szélére, hogy messzebb a mögött már nem lehet sátorozni, a parkoló mellé csinált egy viszonylag igényes WC-t, rakott ora egy nagy kukát, meg némi világítást Így mindenki jól jár: a kempingezőknek nem kell fizetni, az emberek nem sátraznak szanaszéjjel, nem hagyják szét a szemetüket és nem látni a környéken mindenfelé zsebkendővel letakart takaros kis halmokat.
A sátor összerakása után lementünk a patakhoz (a parkoló mellett folyt és mivel elég hideg volt, nagyon jól lehetetett hűtőként használni) és behűtöttük az unikumot. Megvacsoráztunk, aztán mentünk aludni.
2. nap
Az éjszaka elég hideg volt, de csak egyszer ébredtem fel arra, hogy öltözni kellene. Elég korán keltünk és elugrottunk a 2 faluval arrébb lévő Sparba kenyeret meg tejet venni. Eléggé elképedtem amikor beléptünk a boltba, mert az első eladó akivel találkoztunk, mosolyogva köszönt, mintha mindig ott vásárolnánk. A többi eladó is elképesztően kedves volt az itthoniakhoz képest és az öreg nénikék sem próbáltak elütni kocsival. Az árak egy picit mellbevágóak voltak, de később kiderült, hogy még viszonylag olcsó is volt a hely és az is, hogy a kenyér még 3 nap múlva is ehető, sőt az élvezeti értéke semmit sem csökkent és ki sem száradt. Megreggeliztünk, majd visszaindultunk a tegnapi szikla aljába.
Az út most elég kellemes volt, mert a völgybe még nem sütött be a nap és mivel a megmászandó fal is nyugat felé nézett mászás közben sem sütött ránk a nap úgy 10 óráig. Szerencsére most nem volt egyetlen sziklaomlás sem, viszont 2-3 órán keresztül másztunk felfelé, mivel elég hosszú volt. Váltakozva követték egymást a sétálgatós és a mászós részek néhol egy-egy létrával megszakítva.
Körülbelül a tető alatt 200 méterrel egy sétálós rész közepén megálltunk és "megebédeltünk". Felérve a tetőre hihetetlen látvány tárult elénk, az egész völgyet be lehetett látni, plusz a völgyet körülvevő hegyeket, lefelé nézve pedig az utat, amin a fal aljába mentünk. Itt üldögéltünk legalább 1 órát mire az egész csapat megérkezett és kifújta magát.
Igazából ez a rész az első napra volt betervezve, így marad még elég sok időnk, így aztán elindultunk egy kevésbé megerőltető túrára az erdőbe. Körülbelül 2 óra múlva megérkeztünk a Otto-Hausba 1644 méterre. Itt ettem egy igazán finom lencsefőzeléket egy hatalmas zsemlegombóccal és hozzá persze egy korsó sör is elfogyott. Itt találkoztunk két kórencsáló csókával is, akik valami különös okból nem akarták megenni a kenyeret, csak a kekszet.
Elindultunk lefelé és egy pillanatig azt hittük a fél Ferrari csapat jön velünk szembe, ugyanis egy csapat turista ferraris polóban/melegítőben/nadrágban elég furcsa bilétával a nyakukban közeledtek. Azóta sem derült ki, ki voltak.
A lefelé út nagyjából eseménytelenül telt, elég hosszúnak tűnt és volt jópár létra is lefelé. Mire leértünk az ég kezdett beborulni, a nap már nem sütött, de itt-ott még át lehet a felhőkön látni. Persze ez nem akadályozott meg abba, hogy belemásszak a patakba, aztán bele is feküdjek. Körülbelül 5 másodpercig bírtam a víz alatt, utána rohantam kifelé a partra. Törölköző viszont nem volt nálam úgyhogy a következő 5 percet remegéssel töltöttem.
Mikorra visszaértünk a sátrakhoz, a szél is kezdett feltámadni és néha-néha pár esőcsepp is hullott az égből. Elmentünk zuhanyozni a közeli panziószerű helyre (2,5 €-ba került ) és megvacsoráztunk. Mire a lefekvéshez értünk sűrűbbé váltak az esőcseppek és a szél is megerősödött, jó kis lökésekkel kísérve, a hegyen villámlott és dörgött. Az éjszaka hátralévő részét azzal töltöttem, hogy óránként félálomból felébredve konstatáltam, hogy a sátort a szél még mindig nem fújta a szél a patakba, aztán próbáltam újra elaludni. A szél nagyjából 3-4 óra körül alábbhagyott és elkezdett esni az eső. Az esőcseppek dobolására már sokkal jobban ment az alvás, úgyhogy reggel hétig azért tudtam valamennyit aludni.
3. nap "Your tent is on the road"
Reggel kiderült, hogy a nápolyim eltűnt. Aztán az éjjeli emlékfoszlányokat összerakva rájöttem, hogy az alvások közötti szüneteben elég éhes is voltam. Gyors reggelizés után összepakoltunk (minden cuccom kipakoltam aztán vissza, azzal a különbséggel, hogy amire szükségem volt az elérhetőbb helyre raktam) és indultunk a következő falhoz.
Höhe Wand a neve annak a nemzeti parknak ahol ez a bizonyos hely található, az egész egy hatalmas ellipszis alakú szikla csak úgy a táj közepén. "Beszálltunk" ide is, csak előtte nem kaptunk rebarbarás sütit a fal aljában. A mászás része elég jó volt, ez már C/D erősségű fal volt (A-B-C-D-E a nehézségi sorrend) egy darab E nehézségű átlépéssel egy létrára, ami gyakorlatilag a semmi felett úszott. Odafenn megint kajáltunk egy nagyot és elindultunk egy D/E falhoz az erdőn keresztül. Ezen csak hárman másztak fel, mi többiek egy könnyebb túraútvonalon mentünk fel a kilátóhoz. Kb 2 óráig tartott, amíg ők is felértek. A kilátón megint kijött a szokásos tériszony, mivel elég messze kinyúlt a mélység felé és át lehetett látni a padlón, mivel fémrács volt. Úgyhogy "nem tartózkodtam sokat rajta", magyarra lefordítva a korlátot markolva kimerészkedtem a szélére, 5 másodperc alatt szétnéztem, aztán 1 másodpercig lefelé, hogy valóban nagyon jól látszik, amint éppen semmi nincs alattam és már száguldottam is vissza a biztonságos sziklákra.
Amíg a többiek felértek a hátizsákomon fekve napoztam. Aztán a csapat nagyobb része szépen lassan elindult hazafelé. Lefelé le kellett szállnunk a pokolba. Ez úgy nézett ki, hogy volt egy barlangszerű képződmény egy lyukkal a tetején, benne egy létra. Nem volt nehéz lemászni a létrán, ha nem jutott eszedbe közben, hogy ha leesel akkor utána lehet, hogy nem ismer meg az anyud, meg a létrafokok sem voltak túl közel egymáshoz.
Leérve mi is indultunk a következő kempingbe. Csak egyetlen helyen felejtettünk el lekanyarodni, így aztán körülbelül 30 kilométer után - amit nagyrészt kanyargós hegyi utakon tettünk meg felfelé - jöttünk rá, hogy nem itt kéne lennünk. A kempinget elég nehezen találtuk meg, 5 perccel zárás előtt értünk oda, sötétben állítottuk a sátrat és elég jól megfogdostam egy finom nedves kutyaszart, miközben a sátor egyik darabját kerestem a sötétben. Aztán az egyébként nagyon kedves kempingfőnök néni megállapította, hogy a sátram éppen az útra próbálom felverni. Én megnyugatattam, hogy ez csak a teteje és azért ott csinálom, mert több a fény. A végén le is tudtunk zuhanyozni, viszont nagyon trükkös volt a melegvíz. Kaptál egy olyan kis "tokent", mint amit itthon a csocsóasztalba lehet bedobni (legközelebb viszek magammal) és 6 percig volt meleg vized. Nekem elég volt, de a többiek már hideggel mosták le magukról a szappan végét.
4. nap
Reggel arra ébredtem fel, hogy megint esik, de mire újra magamhoz tértem, már egyetlen felhőt sem lehett látni, csak a sátron és a füvön látszott, hogy éjjel esett valami. Elugrottunk a kemping melletti Billa-ba (amiről én mindig azt hittem, hogy villanyszerelő bolt) és feltöltöttük készleteinket. Életemben először láttam áfonyát. Nem tudom mekkora a standard mérete, de ezek bazinagy volt. Egy alapos reggeli után megszárítottuk a sátrak alját is és összepakoltunk. Aztán elmagyaráztattunk a nénivel, hogy hogy melyik kukába mit kellene rakni (hét féle volt). Egyébként a kemping világosban még meggyőzőbb volt, mint sötétben, mindenhol gyönyörű mélyzöld fű, kellemes fa padok és asztalok.
Ezután megint mentük egy adagot kocsival és megálltunk valami elég nagy (mondjuk Balaton negyede) tónál és másfél órát úszkáltunk benne. A víz pont jó hőmérsékletű volt, a nap sütött, csak a csinos lányok voltak kevesebben az itthon megszokottnál. A strand után megettünk egy igazi töröknek kinéző fickónál valami kebabszerűt, amiben nem erős pistás szutyok volt, hanem rendes igazi piros csípőspaprika por, ami elég rendesen csípett is.
Amint ráértünk az autópályára a bal hátsó kerék elkezdett elég rendesen kopogni, úgyhogy leálltunk az első parkolóba, ami jött. Először egy magyar kamionost kérdeztünk, neki mi lehet a tippje, mert a kerék nem volt lapos, lyuk sem látszott rajta. Kb 1 percen belül leállt mellettünk egy magyar terepjáró, kipattant belőle két srác (mint kiderült az egyik autószerelő és éppen Olaszországba tartottak kamiont menteni) aztán megtapogatták a gumit és közölték, hogy állati mákosak vagyunk. Egyrészt, a bal hátsó defektet még talán meg lehet fogni, másrészt a gumi tubeless, vagyis nincs benne belső, mert azt nem lehett volna. Amúgy szálszakadásos volt, nekünk persze nem volt semmilyen csavarkulcsunk, se emelőnk, sőt azt sem tudtuk, hogy hol keressük a pótkereket. A srác persze kb 5 perc alatt kicserélte a kereket, mi meg nem győztünk hálálkodni. A továbbindulás szintén érdekes volt, megint sikerült összeszedni egy jó kis kerülőt, de most csak 1 órát vesztettünk. A határon egy 8 km-s alagúton mentünk át, ami annyira nem tetszett, mint előtte a rövidebbek, mert jöttem szembe is, az autópályán a többi alagútban meg nem.
Az első benyomásom Szlovéniáról az volt, hogy nagyon keskeny ország. Az egyik faluban majdnem nekünk is jött egy kamion és az egyik faluban néhány idióta cserkész egymás mellett jött szembe velünk az úton egy kocsival karöltve, ahol 2 autó is éppenhogy elfér egymás mellett. Valami okból a srác nagyon boldog volt, hogy majdnem elütjük és mosolyogva integetett is. Mikor megérkeztünk a Bohini tóhoz, kemping teljesen tömve volt, a recepción úgy kezdték, hogy ha találunk helyet akkor jöjjünk vissza , persze hely az összesen 1 volt, ahol nem gyökereken kell a sátrat felállítani egy lyukban. Azért a föld itt is teljesen köves volt, kézzel csak 3 centire tudtuk benyomni a sátorcövekeket. Szerencsére egy kedves holland fickó kisegített egy kalapáccsal, így már azért az első szél nem fújta el az egészet. Természetesen már sötétben állítottuk a sátrat, mert világosban már túl jól ment volna a dolog. Plusz poénként a telefonom valahova elpakoltam kikapcsolva, a kocsit teljesen átnéztem, a cuccomat is és le is mondtam róla. A végén persze aludtunk.
5. nap
Reggel fél nyolckor keltünk, aztán irány a zuhanyzó. Legalább 3 percig tartott, mire rájöttem, hogy kell meleg vizet csiholni belőle (igazán nagy mérnöki teljesítmény volt, egy kart kellett elfordítani, ami ráadásul piros is volt). Zuhanyzás után ettünk, aztán a többiek szép lassan elkezdtek készülődni. Körülbelül 11-re sikerült is összeszedni magunkat, de mivel előző este nem kaptunk a kocsihoz olyan cetlit, amivel be lehetett volna állni a kemping parkolójába, még egy háromnegyed órát a cetliért álltunk sorba.
Először úgy gondoltuk, gyalog megyünk fel a felvonó tetejéhez, aztán hazafelé jövök csak azzal. (egyébként állati jól nézett ki és Vogelnek hívják). Így, hogy még a délit is lekéstük, inkább felvonóztunk felfelé is. Ekkor még elég jó idő volt, sütött a nap és a kabinból gyönyörű látványt nyújtott a tó. 15 perc alatt fel is vitt minket (1000 métert ment felfelé), fenn megint lyukaspadló volt, úgyhogy amíg a többiek a korláton lógtak, én szilárd talajt fogtam.
Odafenn kiválasztottunk egy a csúcsok alatt haladó körtúrát. Az elején elég lassan haladtunk, mert nem mindenkinek volt világos, hogy melyik út hova visz. Az út elég keskeny volt, jónéhány helyen belógtak fenyőfák és mindenféle egyéb növények. Az nagyon furcsa volt, hogy a tűlevelek nem szúrtak, inkább kellemesen simogattak. (nem tudom miért, de inkább felfelé álltak, mint oldalra). Először egy völgyben vezetett le a turistajelzés, majd felfelé a hegyre, ahol már majdnem mindenhol csak sziklák vettek körül. Mire felértünk beborult az ég és szemerkélni kezdett az eső. Mire előszedtük az esőkabátokat és újra menetkészek lettünk, addigra elállt. Ezt legalább háromszor játszottuk el, negyedjére egy legyintéssel vettük csak tudomásul, hogy megint próbálkozik az időjárás, de ezt már nem vesszük be. Végigmentük a csúcsok alatt, sajnos a Vogel megmászására már nem maradt időnk, mert az utolsó felvonó este hétkor indult lefelé és el akartuk érni. A nagy sietségben egy helyen elfelejtettünk lefordulni, egy másik részen pedig sikerült egy zsákutca végét megnézni egy egy törpefenyőmező közepén. Az utolsó fordulót is elvétettük, a kopottabb jelzések felé mentünk, így a végén egy elég meredek, köves sípályán kellett felkapaszkodni. Hatra értünk vissza a kiindulási pontra, ettünk egy jégkrémet és a fél hetes felvonóval lejöttünk. Mivel még ekkor sem volt szlován pénzünk beugrottunk a kettővel arrébb levő faluba váltani és valami meleget enni. Ebből persze nem lett semmi, mivel kicsit drágának találtunk minden helyet, úgyhogy visszamentünk a kemping éttermébe és ott ettünk pizzát. Egészen finom volt.
Miután hazaértem Párkányból, elbattyogtunk a teszkóba aztán vettünk pár konzervet, májkrémet, kekszet (amit persze itthon hagytam), csokit meg mindent ami szükséges.
Nagyjából éjfélre értünk haza, én ekkor nekikezdtem levelet írni. Egy óra múlva el is készültem vele, csak éppen elküldeni nem tudtam, mert a tetves levelezőm úgy döntött, ő márpedig nem fogja elküldeni. Körülbelül negyed óráig próbáltam valamit kezdeni vele, hogy legalább a levél egy részét sikerüljön megmenteni. A vége az lett, hogy egy képlopóval elmentettem azt a részt, ami éppen látszott a monitoron...
Ezután 15 perc alatt megírtam a rövidített változatot, aztán elkezdtem összepakolni. Egészen jól ment, később persze kiderült, hogy pont fordítva kellett volna rakni a cuccokat, természetesen az került a legkevésbé hozzáférhető helyre, amire másnap már szükségem lett volna. Aztán 3 körül lefeküdtem aludni.
1. nap
A reggeli kelés simán ment, körülbelül 10 másodperccel az előtt ébredtem fel, hogy Zagyi elkezdte alattam rázni az ágyat. Egy fél óra alatt megreggelitzünk és betömtük a cuccokat a kocsiba aztán mentünk az első benzinkúthoz az M1-en. Itt kiderült, hogy nem kellett volna hatkor kelni, mert a többiek még sehol sincsenek és egy fél óráig kell legalább várnunk, hogy megérkezzenek. Az idő akkor még elég kellemes volt, viszont egyetlen felhő sem látszott bármerre nézett az ember. Mire megérkeztek akkora kezdett elviselhetetlen lenni a meleg, de végre el tudtunk indulni.
Először Győrben álltunk meg, itt mindenki megkapta a maga sisakját meg beülőjét meg egy adag kötelet egy érdekes valamivel a közepén. Később kiderült, hogy az a "fék", amikor elkezd esni az ember. Győrben még bementünk a teszkóba, csak hogy megvárjuk a déli hőséget és abban utazhassunk tovább.
Mire a határra értünk elég jól szétszakadt a 3 autó. Az útlevélellenőrzés elég felületes volt, látták, hogy hárman ülünk a kocsiban és három útlevelet nyújtunk ki az ablakon és már tovább is engedtek. Naivan azt hittük, a többieknek megvárnak az első parkolóban a határ után, de csak vagy 50 kilométerrel messzebb álltak meg egy benzinkútnál, úgyhogy elég sok telefonálgatásba került mire ezt kiderítettük.
Ausztriában először a körülbelül 30 szélkerék volt az első dolog ami feltűnt. Később elmentünk egy repülőtér leszállópályája alatt is és nagyon közelről láttunk egy repülőt alulról. Életemben először láttam értelmét a mélyrepülés táblának.Később elmentünk egy olajfinomító mellett is, kellemesen büdös volt. Nem nagyon tudom, a térképen merre mentünk, de főként autópályán, sikerült is elkapni egy elég méretes dugót, legalább egy fél órát araszoltunk a negyven fokban, persze légkondi és minden egyéb nélkül. A legmeglepőbb számomra az volt, hogy amikor megérkeztünk az első helyre ahonnan gyalog mentünk tovább, 40 kilométerre voltunk a határtól, miközben legalább 150-et mentünk Ausztrián belül.
Végül megérkeztünk egy hegyi patak mellé, ahol pihentünk egy fél órát. A patak hihetetlenül tiszta volt, minden követ látni lehetett az alján. Emellett elég hideg is, ha egy percig álltál benne, szabályosan fájt a lábad és még a kijövetel után öt perccel is jégkocka volt a lábam.Miután összeszedtük a szükséges cuccokat elindultunk a sziklafalhoz, "beszálltunk" egy erdőn keresztül. Egy kicsit megerőltető volt az odaút, bár csak egy órát mentünk, de a felét a tűző napon. Odafelé hallottunk egy nagyobb sziklaomlást, de nem nagyon tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget ("Biztos valami zerge indította").
A fal alatt beöltöztünk, felvettük a beülőt, elmondták hogyan működik a szett (valami nagyon hülye neve volt, gyakorlatilag a kötél és a fém amibe elég összevissza be volt fűzve súrlódása fékez le, ha esel). Megtudtuk, hogyha sziklaomlás van, akkor a falhoz kell lapulni, mert általában a pattogva jönnek, ha egyszer beindultak és hogy minnél kevesebb követ érdemes lelökni az alattunk haladóra, mert elég nagyon tudnak ütni és egy nagyobb kődarab be is szakíthatja a sisakot, ha elég magasról jön.
Körülbelül 15 mászás után ki is derült, hogy a hátizsák és a sisak nagyon jól jött, mert elkezdtek potyogni a kövek az égből. Én elég jól megúsztam, mert nem függőlegesen mentünk felfelé, hanem ferdén, de láttam amit egy kő pattan az egyik lány sisakján, egy másik pedig egy hátizsákon. Miután kiderítettük, hogy spontán kőomlás volt (a nap már nem sütött a falra és a kövek elkezdtek lehűlni és összemenni, aztán meg a nyakunkba esni) lejöttünk a falról és örültünk, hogy az emberek nagyobb része megúszta sérülések nélkül, a kisebbik rész pedig horzsolásokkal. Visszamentünk a patakhoz, üldögéltünk még egy kicsit, aztán visszamentünk a legközelebbi faluba, ahol egy szabadkempingként használt parkolóban állítottuk fel a sátrakat.A parkoló (vad)kempingé válásanak külön története van. Egyszerűen annyi történt, hogy a keletről érkező turisták közül néhányan itt állították fel a sátrukat. Az osztrák kormány erre egyszerűen kirakott egy táblát a parkoló szélére, hogy messzebb a mögött már nem lehet sátorozni, a parkoló mellé csinált egy viszonylag igényes WC-t, rakott ora egy nagy kukát, meg némi világítást Így mindenki jól jár: a kempingezőknek nem kell fizetni, az emberek nem sátraznak szanaszéjjel, nem hagyják szét a szemetüket és nem látni a környéken mindenfelé zsebkendővel letakart takaros kis halmokat.
A sátor összerakása után lementünk a patakhoz (a parkoló mellett folyt és mivel elég hideg volt, nagyon jól lehetetett hűtőként használni) és behűtöttük az unikumot. Megvacsoráztunk, aztán mentünk aludni.
2. nap
Az éjszaka elég hideg volt, de csak egyszer ébredtem fel arra, hogy öltözni kellene. Elég korán keltünk és elugrottunk a 2 faluval arrébb lévő Sparba kenyeret meg tejet venni. Eléggé elképedtem amikor beléptünk a boltba, mert az első eladó akivel találkoztunk, mosolyogva köszönt, mintha mindig ott vásárolnánk. A többi eladó is elképesztően kedves volt az itthoniakhoz képest és az öreg nénikék sem próbáltak elütni kocsival. Az árak egy picit mellbevágóak voltak, de később kiderült, hogy még viszonylag olcsó is volt a hely és az is, hogy a kenyér még 3 nap múlva is ehető, sőt az élvezeti értéke semmit sem csökkent és ki sem száradt. Megreggeliztünk, majd visszaindultunk a tegnapi szikla aljába.
Az út most elég kellemes volt, mert a völgybe még nem sütött be a nap és mivel a megmászandó fal is nyugat felé nézett mászás közben sem sütött ránk a nap úgy 10 óráig. Szerencsére most nem volt egyetlen sziklaomlás sem, viszont 2-3 órán keresztül másztunk felfelé, mivel elég hosszú volt. Váltakozva követték egymást a sétálgatós és a mászós részek néhol egy-egy létrával megszakítva.
Körülbelül a tető alatt 200 méterrel egy sétálós rész közepén megálltunk és "megebédeltünk". Felérve a tetőre hihetetlen látvány tárult elénk, az egész völgyet be lehetett látni, plusz a völgyet körülvevő hegyeket, lefelé nézve pedig az utat, amin a fal aljába mentünk. Itt üldögéltünk legalább 1 órát mire az egész csapat megérkezett és kifújta magát.
Igazából ez a rész az első napra volt betervezve, így marad még elég sok időnk, így aztán elindultunk egy kevésbé megerőltető túrára az erdőbe. Körülbelül 2 óra múlva megérkeztünk a Otto-Hausba 1644 méterre. Itt ettem egy igazán finom lencsefőzeléket egy hatalmas zsemlegombóccal és hozzá persze egy korsó sör is elfogyott. Itt találkoztunk két kórencsáló csókával is, akik valami különös okból nem akarták megenni a kenyeret, csak a kekszet.Elindultunk lefelé és egy pillanatig azt hittük a fél Ferrari csapat jön velünk szembe, ugyanis egy csapat turista ferraris polóban/melegítőben/nadrágban elég furcsa bilétával a nyakukban közeledtek. Azóta sem derült ki, ki voltak.
A lefelé út nagyjából eseménytelenül telt, elég hosszúnak tűnt és volt jópár létra is lefelé. Mire leértünk az ég kezdett beborulni, a nap már nem sütött, de itt-ott még át lehet a felhőkön látni. Persze ez nem akadályozott meg abba, hogy belemásszak a patakba, aztán bele is feküdjek. Körülbelül 5 másodpercig bírtam a víz alatt, utána rohantam kifelé a partra. Törölköző viszont nem volt nálam úgyhogy a következő 5 percet remegéssel töltöttem.Mikorra visszaértünk a sátrakhoz, a szél is kezdett feltámadni és néha-néha pár esőcsepp is hullott az égből. Elmentünk zuhanyozni a közeli panziószerű helyre (2,5 €-ba került ) és megvacsoráztunk. Mire a lefekvéshez értünk sűrűbbé váltak az esőcseppek és a szél is megerősödött, jó kis lökésekkel kísérve, a hegyen villámlott és dörgött. Az éjszaka hátralévő részét azzal töltöttem, hogy óránként félálomból felébredve konstatáltam, hogy a sátort a szél még mindig nem fújta a szél a patakba, aztán próbáltam újra elaludni. A szél nagyjából 3-4 óra körül alábbhagyott és elkezdett esni az eső. Az esőcseppek dobolására már sokkal jobban ment az alvás, úgyhogy reggel hétig azért tudtam valamennyit aludni.
3. nap "Your tent is on the road"
Reggel kiderült, hogy a nápolyim eltűnt. Aztán az éjjeli emlékfoszlányokat összerakva rájöttem, hogy az alvások közötti szüneteben elég éhes is voltam. Gyors reggelizés után összepakoltunk (minden cuccom kipakoltam aztán vissza, azzal a különbséggel, hogy amire szükségem volt az elérhetőbb helyre raktam) és indultunk a következő falhoz.
Höhe Wand a neve annak a nemzeti parknak ahol ez a bizonyos hely található, az egész egy hatalmas ellipszis alakú szikla csak úgy a táj közepén. "Beszálltunk" ide is, csak előtte nem kaptunk rebarbarás sütit a fal aljában. A mászás része elég jó volt, ez már C/D erősségű fal volt (A-B-C-D-E a nehézségi sorrend) egy darab E nehézségű átlépéssel egy létrára, ami gyakorlatilag a semmi felett úszott. Odafenn megint kajáltunk egy nagyot és elindultunk egy D/E falhoz az erdőn keresztül. Ezen csak hárman másztak fel, mi többiek egy könnyebb túraútvonalon mentünk fel a kilátóhoz. Kb 2 óráig tartott, amíg ők is felértek. A kilátón megint kijött a szokásos tériszony, mivel elég messze kinyúlt a mélység felé és át lehetett látni a padlón, mivel fémrács volt. Úgyhogy "nem tartózkodtam sokat rajta", magyarra lefordítva a korlátot markolva kimerészkedtem a szélére, 5 másodperc alatt szétnéztem, aztán 1 másodpercig lefelé, hogy valóban nagyon jól látszik, amint éppen semmi nincs alattam és már száguldottam is vissza a biztonságos sziklákra.
Amíg a többiek felértek a hátizsákomon fekve napoztam. Aztán a csapat nagyobb része szépen lassan elindult hazafelé. Lefelé le kellett szállnunk a pokolba. Ez úgy nézett ki, hogy volt egy barlangszerű képződmény egy lyukkal a tetején, benne egy létra. Nem volt nehéz lemászni a létrán, ha nem jutott eszedbe közben, hogy ha leesel akkor utána lehet, hogy nem ismer meg az anyud, meg a létrafokok sem voltak túl közel egymáshoz.Leérve mi is indultunk a következő kempingbe. Csak egyetlen helyen felejtettünk el lekanyarodni, így aztán körülbelül 30 kilométer után - amit nagyrészt kanyargós hegyi utakon tettünk meg felfelé - jöttünk rá, hogy nem itt kéne lennünk. A kempinget elég nehezen találtuk meg, 5 perccel zárás előtt értünk oda, sötétben állítottuk a sátrat és elég jól megfogdostam egy finom nedves kutyaszart, miközben a sátor egyik darabját kerestem a sötétben. Aztán az egyébként nagyon kedves kempingfőnök néni megállapította, hogy a sátram éppen az útra próbálom felverni. Én megnyugatattam, hogy ez csak a teteje és azért ott csinálom, mert több a fény. A végén le is tudtunk zuhanyozni, viszont nagyon trükkös volt a melegvíz. Kaptál egy olyan kis "tokent", mint amit itthon a csocsóasztalba lehet bedobni (legközelebb viszek magammal) és 6 percig volt meleg vized. Nekem elég volt, de a többiek már hideggel mosták le magukról a szappan végét.
4. nap
Reggel arra ébredtem fel, hogy megint esik, de mire újra magamhoz tértem, már egyetlen felhőt sem lehett látni, csak a sátron és a füvön látszott, hogy éjjel esett valami. Elugrottunk a kemping melletti Billa-ba (amiről én mindig azt hittem, hogy villanyszerelő bolt) és feltöltöttük készleteinket. Életemben először láttam áfonyát. Nem tudom mekkora a standard mérete, de ezek bazinagy volt. Egy alapos reggeli után megszárítottuk a sátrak alját is és összepakoltunk. Aztán elmagyaráztattunk a nénivel, hogy hogy melyik kukába mit kellene rakni (hét féle volt). Egyébként a kemping világosban még meggyőzőbb volt, mint sötétben, mindenhol gyönyörű mélyzöld fű, kellemes fa padok és asztalok.
Ezután megint mentük egy adagot kocsival és megálltunk valami elég nagy (mondjuk Balaton negyede) tónál és másfél órát úszkáltunk benne. A víz pont jó hőmérsékletű volt, a nap sütött, csak a csinos lányok voltak kevesebben az itthon megszokottnál. A strand után megettünk egy igazi töröknek kinéző fickónál valami kebabszerűt, amiben nem erős pistás szutyok volt, hanem rendes igazi piros csípőspaprika por, ami elég rendesen csípett is.
Amint ráértünk az autópályára a bal hátsó kerék elkezdett elég rendesen kopogni, úgyhogy leálltunk az első parkolóba, ami jött. Először egy magyar kamionost kérdeztünk, neki mi lehet a tippje, mert a kerék nem volt lapos, lyuk sem látszott rajta. Kb 1 percen belül leállt mellettünk egy magyar terepjáró, kipattant belőle két srác (mint kiderült az egyik autószerelő és éppen Olaszországba tartottak kamiont menteni) aztán megtapogatták a gumit és közölték, hogy állati mákosak vagyunk. Egyrészt, a bal hátsó defektet még talán meg lehet fogni, másrészt a gumi tubeless, vagyis nincs benne belső, mert azt nem lehett volna. Amúgy szálszakadásos volt, nekünk persze nem volt semmilyen csavarkulcsunk, se emelőnk, sőt azt sem tudtuk, hogy hol keressük a pótkereket. A srác persze kb 5 perc alatt kicserélte a kereket, mi meg nem győztünk hálálkodni. A továbbindulás szintén érdekes volt, megint sikerült összeszedni egy jó kis kerülőt, de most csak 1 órát vesztettünk. A határon egy 8 km-s alagúton mentünk át, ami annyira nem tetszett, mint előtte a rövidebbek, mert jöttem szembe is, az autópályán a többi alagútban meg nem.
Az első benyomásom Szlovéniáról az volt, hogy nagyon keskeny ország. Az egyik faluban majdnem nekünk is jött egy kamion és az egyik faluban néhány idióta cserkész egymás mellett jött szembe velünk az úton egy kocsival karöltve, ahol 2 autó is éppenhogy elfér egymás mellett. Valami okból a srác nagyon boldog volt, hogy majdnem elütjük és mosolyogva integetett is. Mikor megérkeztünk a Bohini tóhoz, kemping teljesen tömve volt, a recepción úgy kezdték, hogy ha találunk helyet akkor jöjjünk vissza , persze hely az összesen 1 volt, ahol nem gyökereken kell a sátrat felállítani egy lyukban. Azért a föld itt is teljesen köves volt, kézzel csak 3 centire tudtuk benyomni a sátorcövekeket. Szerencsére egy kedves holland fickó kisegített egy kalapáccsal, így már azért az első szél nem fújta el az egészet. Természetesen már sötétben állítottuk a sátrat, mert világosban már túl jól ment volna a dolog. Plusz poénként a telefonom valahova elpakoltam kikapcsolva, a kocsit teljesen átnéztem, a cuccomat is és le is mondtam róla. A végén persze aludtunk.
5. nap
Reggel fél nyolckor keltünk, aztán irány a zuhanyzó. Legalább 3 percig tartott, mire rájöttem, hogy kell meleg vizet csiholni belőle (igazán nagy mérnöki teljesítmény volt, egy kart kellett elfordítani, ami ráadásul piros is volt). Zuhanyzás után ettünk, aztán a többiek szép lassan elkezdtek készülődni. Körülbelül 11-re sikerült is összeszedni magunkat, de mivel előző este nem kaptunk a kocsihoz olyan cetlit, amivel be lehetett volna állni a kemping parkolójába, még egy háromnegyed órát a cetliért álltunk sorba.
Először úgy gondoltuk, gyalog megyünk fel a felvonó tetejéhez, aztán hazafelé jövök csak azzal. (egyébként állati jól nézett ki és Vogelnek hívják). Így, hogy még a délit is lekéstük, inkább felvonóztunk felfelé is. Ekkor még elég jó idő volt, sütött a nap és a kabinból gyönyörű látványt nyújtott a tó. 15 perc alatt fel is vitt minket (1000 métert ment felfelé), fenn megint lyukaspadló volt, úgyhogy amíg a többiek a korláton lógtak, én szilárd talajt fogtam.
Odafenn kiválasztottunk egy a csúcsok alatt haladó körtúrát. Az elején elég lassan haladtunk, mert nem mindenkinek volt világos, hogy melyik út hova visz. Az út elég keskeny volt, jónéhány helyen belógtak fenyőfák és mindenféle egyéb növények. Az nagyon furcsa volt, hogy a tűlevelek nem szúrtak, inkább kellemesen simogattak. (nem tudom miért, de inkább felfelé álltak, mint oldalra). Először egy völgyben vezetett le a turistajelzés, majd felfelé a hegyre, ahol már majdnem mindenhol csak sziklák vettek körül. Mire felértünk beborult az ég és szemerkélni kezdett az eső. Mire előszedtük az esőkabátokat és újra menetkészek lettünk, addigra elállt. Ezt legalább háromszor játszottuk el, negyedjére egy legyintéssel vettük csak tudomásul, hogy megint próbálkozik az időjárás, de ezt már nem vesszük be. Végigmentük a csúcsok alatt, sajnos a Vogel megmászására már nem maradt időnk, mert az utolsó felvonó este hétkor indult lefelé és el akartuk érni. A nagy sietségben egy helyen elfelejtettünk lefordulni, egy másik részen pedig sikerült egy zsákutca végét megnézni egy egy törpefenyőmező közepén. Az utolsó fordulót is elvétettük, a kopottabb jelzések felé mentünk, így a végén egy elég meredek, köves sípályán kellett felkapaszkodni. Hatra értünk vissza a kiindulási pontra, ettünk egy jégkrémet és a fél hetes felvonóval lejöttünk. Mivel még ekkor sem volt szlován pénzünk beugrottunk a kettővel arrébb levő faluba váltani és valami meleget enni. Ebből persze nem lett semmi, mivel kicsit drágának találtunk minden helyet, úgyhogy visszamentünk a kemping éttermébe és ott ettünk pizzát. Egészen finom volt.
2003. augusztus ???? Kóborlás a Magas-Tátrában
Az egész múlt héten vasárnap kezdődött. Összepakoltam, lett is egy nagy hátizsák, meg egy sporttáska cuccom, és nem hagytam otthon semmi fontosat. Fel ide pestre aztán itt elbuszoztam az albérletbe. Útközben sikeresen kiborítottam azért egy fél üveg jeges teát az egyik táskámba. Először azt hittem, csak a lecsapódott pára csöpög belőle, aztán elkezdett folyni is. Aztán sikeresen odaértem az albiba, csak Braun (szobatársam) volt ott, aztán szépen megérkezett mindenki, Braun barátnője - Kati -, a barátnő tesója - Zsuzsi - a barátnő barátnője - Bogi - meg végre a másik szobatársam Zagyi (Zagyvai Balázs). Este volt még egy kis tervezgetés, meg kajálás, aztán alvás.
The First DaY: The Journey Begin
Én ébredtem elsőnek. Majdnem minden nap megesett ez a csoda, azt hiszem azért, mert egy kicsit sokat jártam dolgozni háromnegyed hatra. Szépen megreggeliztünk, lehurcoltuk a cuccokat a kocsikhoz, nagy nehezen begyömöszöltük oket. 6 ember cucca elég nehezen fért el a két kocsiban, pedig hazafelé még eggyel többen jöttünk. Az odaút tök mókásan kezdődött, és még mókásabban folytatódott. Pestről még sikerült kikeveredni valahogy, de utána elnéztük az autópályakijáratot (én voltam az elől menő autó navigátora), és mentünk egy kört az autópályán. A másik kocsi időben lefordult, aztán ok megálltak valahol, de elkerültük oket, úgyhogy utána mi vártunk rájuk vagy egy 15 percet. Aztán még beugrottunk Balassagyarmaton Zagyiékhoz, mindenféle levelet feladni, pisilni, meg a Zagyi utazási biztosításáért. Át a határon, irány Szlovákia . Ott is érdekeseket csináltunk, mert nehéz volt megszokni, hogy a hülye szlovákok úgy csinálják a dolgokat, hogy kirakják a táblát a keresztezodés elott vagy 200 méterrel, hogy merre kell menni, a kereszteződésben meg már nem úgyhogy egy pár helyen túlmentünk a kereszteződésen, egy helyem meg kétszer is. Kb délután 5-re oda is értünk, és találtunk egy elég jó kempinget, utóbb kiderült, hogy kicsit drága volt. A sátrat a wctol a leheto legmesszebb állítottuk fel, mert ott volt egyenes a talaj, meg hely. Állati jó kilátás volt a Lomic csúcsra, szóval minden reggel a csúcsra ébredhettünk, ráadásul a nap az úgy kelt fel, hogy először a csúcson látszott, hogy jön fel, és szépen ment le a hegyen. Sátor felverésben Zagyival megalakítottuk a 3-as munkabrigádot, és az 5 éves terv szellemében mi voltunk a leggyorsabbak. Aztán meg segítettünk a többieknek is felállítani. Éjjel állati hideg volt, kettokor arra ébredtünk mind a ketten, hogy állatira fázunk, és még csak két óra van, és ennél sokkal hidegebb lesz még, úgyhogy elkezdtünk öltözni felfelé (az átlagos alvófelszerelésem úgy nézett ki, hogy gatya, póló, egy flaneling, egy rövidnadrág, egy vastag flaneling, egy melegitőnadrág, egy vékony pulcsi, mégegy nadrág, 1 vastag pulcsi (ez csak akkor ha nagyon hideg volt), 1 takaró, meg 1 hálózsák, meg 2 zokni . Így kicsit érdekes volt aludni, de legalább nem ébredtem arra, hogy fázom.
The Second DaY: The Lomnic Stít
Reggel megint én keltem fel leghamarabb, és sikeresen nyitvahagytam a sátrat, úgyhogy Zagyi 5 perc alatt idegbajt kapott, mielőtt teljesen megfagyott volna. Kb 5 fok volt mielőtt a nap feljött. Kiderült, hogy azért maradt pár dolog otthon, pl egy bögre meg ilyen apróságok. Kitaláltuk, hogy felmegyünk a Lomnicra. A legfelső szakaszt csak hegyi vezetővel vagy felvonóval lehetett megtenni, úgyhogy mi a felvonót választottuk. Addig meg egy jó kis gyalogtúra, Zagyi sikeresen megtalálta a legmeredekebb utat felfelé, amerre elvileg nem is vezetett út, előtte azért még a cipő feltörte a lábam hátul, meg sikerült magamra borítani egy fél üveg ásványvizet. Úgyhogy csak egy száraz pólóm maradt. Ez addig nem is volt baj, amíg az ember felfelé megy, mert izzad mint az őrült, és nem fázik, viszont amikor megáll, meg még egy kicsi szél is van akkor a teljesen átizzadt póló kezd nagyon hideg lenni. Szóval árkon bokron keresztül felmentünk a felső felvonóig, (Zagyi, Zsu, meg én), a többiek meg a turistajelzésen. Odafenn nem nagyon nőtt már semmi, csak törpefenyők, de ahol voltunk (2170 m) ott kezdtek eltünedezni. Fenn aztán kiderült, hogy az összes jegy elfogyott mára, (ez 11kor volt) a felső felvonóra, úgyhogy leültünk, és szépen megszárítgattuk magunkat meg a pólókat. A hegyen fenn tök jó klima volt, kb 20-22 fok. Volt ott egy sífelvonó is, ilyen libegőszerű, azzal mentünk fel a végén a gerincre, ott már mindenhol csak kő volt, meg egy két fűcsomó. Végignéztük az egész gerincet. Aztán mikor már elég késő volt lelibegtünk vissza a turistaházhoz, ott még üldögéltünk egy keveset, és irány lefelé. Megtaláltuk mi is a turistautat, és elkezdtünk lefele futni Zsuzsival. Tökre élveztem, és akkora már a feltörés sem fájt annyira, másnapra már teljesen hozzászokott ahhoz, hogy akár mennyire fáj, akkor is továbbmegyek, úgyhogy feladta . A libegőből állati jól nézett ki ami alattunk volt, csak egy kicsit tériszonyom volt. Hazamentünk jól bekajáltunk. Aztán alvás.
The Third DaY: The Rysy Stít
Én éjjel nem ébredtem fel arra hogy fázom, és ez már tök nagy fejlődés volt az előző naphoz képest. Reggel kitaláltuk, hogy ma a Rysyt fogjuk megmászni (8 órás túra, ha nem pihensz sehol. Érdekes volt az biztos. Az idő kezdett elromlani ahogy mentünk felfelé, és volt egy láncos rész is, ahol a sziklába (ott már csak szikla volt, semmi föld, vagy növények) láncok voltak rögzítve és azon kellett felkapaszkodni. Miután ezen a részen túl voltunk, Bogi, akinek még jobban tériszonya volt, mint nekem, kicsit bepánikolt, innentol kezdve én voltam az utóvéd. Sikeresen elértük a menedékházat, ahonnan még vagy 500 méter szintemelkedésnyire volt a csúcs. Ittunk egy forró csokit (eddigi legfinomabb amit ittam), itt már esett az eso egy kicsit. Az a legjobb, hogy ezekbe a menedékházakba a cuccot emberek viszik fel a hátukon. Felfelé menet találkoztunk egy fickóval aki egy 30 kilos gázpalackot vitt fel a hátán. A menedékháznál (szlovákul Cháta) lehetett biciklit bérelni. Megvártuk míg eláll az eső, aztán nyomás tovább fel a hegyre . Bogi nem jött fel teljesen, mert a végén volt egy olyan rész, ahol össze-vissza voltak a sziklák, semmi út nem látszott köztük, csak a turistajelzés volt itt-ott kirakva. Ez a rész tök jó mászós volt. Aztán sikerült felérni a tetőre. Eszméletlen szép látvány volt, lentebb látszott 3 tengerszem, a hegy másik oldalán mégtöbb hegy. Üldögéltünk egy kicsit (én azért eléggé markoltam magam alatt a földet), meg vagy fél óráig remegett a lábam miután felértem. 2503 méter magas volt. Mindenki visszaért a menedékházhoz, jól bekajáltunk, elindultunk lefelé. Lefelé menet volt egy olyan tengerszem aminek a közepén volt ilyen szikla sziget, ahova cipő nélkül be lehett menni. A víz volt vagy 3 fokos, szóval mire beértünk Zsuzsival, mind a kettőnk lába elzsibbadt. Ott aztán kiéltem minden muvészi hajlamom, és kis kövekbol építettem egy valamit. Ott a tó közepén akár merre nézett az ember mindefelé majdnem függőleges sziklafalak voltak. Az a baj, hogy igazából nem tudom leírni milyen volt, a fényképek meg nem lesznek olyan jók, hogy akár a felét is visszaadják. A láncos rész már egyszerűbb volt, Bogi is jól bírta. Este aztán kerestünk egy éttermet, ettünk pirogot, az olyan mint a derelye, csak ez juhturóval volt töltve, meg sült szalonna meg tejföl volt hozzá, azt hiszem nagyon finom volt, bár ha jól emlékszem akkor már akármit megettem volna, annyira éhesek voltunk. Este volt meleg víz a zuhanyzóban, bár ha már hárman akartak egyszerre zuhizni akkor kicsit érdekesen folyt, mert csak 10 másdopercenként jött a meleg víz vagy 5 másodpercig, viszont akkor meg annyira forró volt, hogy nem lehetett alá beállni. Este nagyon jó meleg volt, sokáig fennvoltunk. Éjjel elég volt 1 réteg ruha, meg a takaró.
The Fourth DaY: Critical Points
A memóriám alábbhagyott itt egy kicsit. Azt tudom, hogy valahova felmentünk. A lefelé útra viszont tisztán emlékszem. Sikerült teljes testsúllyal egy két méteres ugrás után a bal bokámon landolni. Utána üldögéltem vagy 10 percig, mire rá bírtam állni. Befásliztuk, és szépen lebicegtem. A java csak ez után jött. Este elkezdtek gyűlni a felhők, feltámadt a szél, és szép kis vihar kerekedett. Nagy úgy nézett ki a dolog, hogy a sátrat elviszi a szél, vagy legalábbis beázik. Nappal esett egy kis eső és a szél pont olyan irányból fújt, hogy egy kicsit a sátor eleje beázott, az egyik törölközőm szerencsére a helyszínen tartózkodott, és felitta az összes vizet, két nap alatt sikerült csak kiszáradnia. Szóval kuksoltunk a sátorban, és vártuk, hogy mikor repülünk el. Aztán szép lassan elcsendesedett a szél, az eső is elállt, már csak szemerkélt és megúsztuk az egészet. Úgyhogy átmentünk a szomszéd sátorba enni, inni, mulatni. Vettünk két üveg Becherovkát, és meg is ittuk mind. Éjjel még egyszer arra ébredtem, hogy esik, de így sem sikerült beázni szerencsére.
The Fifth DaY: Walking in Lomnica, Critical for Zsuzsi
Ez a nap nekem pihenőnap volt, mert nem nagyon tudtam menni az elején még fáslival sem, meg eléggé hideg volt. Bogi elment a barátjáért egy közeli nagyobb városba, én ottmaradtam Tatra Lomnicaban (ez volt a legközelebbi falu), és felderítettem az összes éttermet. Mert knédlit akartak a többiek enni, és nem nagyon találtunk előtte olyan helyet ahol lehetett volna. Aztán vettem egy csomó képeslapot is, és akinek megvolt a címe annak küldtem is. Rendet raktam a sátorban, és aludtam egy csomót. Közben egyszer ébredtem csak arra, hogy szakad az eső, de annyira, hogy kb 3 méterre lehet csak látni. Kb 8 körül megjöttek Zagyiék is (Kati, Zsuzsi, Braun, Zagyi), mert ők meg elmentek túrázni. Elég jól meg is áztak vagy kétszer, szegény Zsu meg mikor már nem volt száraz ruhájuk beleesett egy tóba, úgyhogy mindenkitől kapott valamit. Mikor hazaértek elmentünk szaunázni, mert mindenki teljesen ki volt fagyva. A szauna óriási volt, legalább 30 ember elfért benne, és volt tök jó hideg vizes medence is, meg elfekvő meg minden. A medence is volt vagy 3 fokos, bírtam benne 5 percig, aztán meg vacogtam vagy 5 percet amíg vissza nem mentünk. Estére már egészen jó volt a lábam, tudtam menni fáslival meg minden. Amúgy ekorra már mindenkinek volt valami kisebb nagyobb baja. Braun bazinagy vízhólyagokat növesztett (némelyik volt akkora mint a lábujja amin volt, Zsuzsi a tóbaeséstol egy kicsit megfázott, Katinak az egyik lába fájt, Zagyinak a térdei, Boginak annyira nem volt baja, de azért már ő is le volt amortizálva egy kicsit. Este simán alvás, az idő meg persze estére kiderült, mert úgy éjjel hidegebb van.
The Sixth DaY: Helicopter Rescue
A legdurvább nap volt, és a legdurvább túra. Amerre mentünk állati szép volt. Két patakmeder (dolina) mellett mentünk, illetve bennük. Az egyikben felfelé, a másikban lefelé. Köztünk viszont volt egy hágó, ami álmaim netovábbja. Szóval elindultunk felfelé, nagyon jól nézett ki a patak, néhol voltak olyan részek ahol ilyen köveken ment az út, és a patak ott folyt a kövek között. Rájöttem arra is, hogy imádom a hegyi patakokat, meg a tengerszemeket is. Vagy 3 óra alatt felértünk a menedékházig, ott egy nagy pihenő és ebéd. Aztán irány a hágó. Mikor már látótávolságban érdekes dolgok történtek. Egy fickó eléggé mozdulatlanul feküdt egy olyan helyen, ahol nem volt út, és mindenki állt és nézett. Egy szlovák nagy nehezen elmagyarázta, hogy a fickó az előbb gurult le (később a hágón magyarokkal másztunk, és ok látták leesni a fickót, kettőt pattant a köveken). Jött a mentohelikopter kipakolt egy embert, az ott valamit csinált a sérülttel, odahúzták az útra (mi természetesen pont aznap nem vittünk távcsövet) aztán 15 perc múlva jött megint a heli és elvitte oket. Akkor elkezdtünk gondolkodni, hogy fel akarunk-e menni, vagy visszafordulunk és szépen lemászunk. Bogi meg a barátja visszafordultak. Braun hezitált, meg én is, de aztán elindultunk. Egy kb 300 méteres felfelé mászás volt az egész, 1,5 óráig tartott. Azt hiszem ez az ami miatt kicsit büszke lehetek magamra, ráadásul nem is volt közben semmi bajom. Mikor felértünk vagy fél órát feküdtünk a napon és élveztük, hogy átértünk. Sikerült itt fenn enni buchty napare-t. Az ilyen gőzgombóc, de azért ez sem ment valami egyszerűen. Ugye az ember rendelt, aztán leült ha meg készen volt a fickó kiabált, hogy lehet érte menni (nem magyarul). És én meg szépen lenyúltam egy olyan valaki kajáját aki előttem rendelt, csak én ültem közelebb az ablakhoz. A fickó el is nevezett Johnnynak. Aztán lefele menet találkoztunk egy jópár emberrel akik ottvoltak a chátaban amikor az eset történt, és mindenki Hello Johhnyzott. Lefelé a másik patak völgyében abszolúl sík terepen a bokám úgy döntött, hogy túl unalmas az út, és szépen megint kiment, pedig fásli meg minden volt rajta. Szóval lefelé megint bicegés volt. Megint találtunk egy nagyon jó kis tavat, aztán ott is heverésztünk. Az utolsó fogaskerekű hétkor ment, és sikeresen le is késtük. Szóval az utolsó 4 kilométert is gyalog tettük meg. Katinak a térde meg érdekes formát öltött, mert egy kicsit futottunk lefele, hogy elérjük. Este nagy nehezen találtunk egy éttermet ahol volt elég hely, meg volt minden amit enni akartunk. Állatira telezabáltuk magunkat, és a pincéreket is egy kicsit kiakasztottuk, de kaptak sok borravalót. Itt valami füstölt hússal töltött gombócokat ettünk Zsuzsival, de lett volna resztelt bikamirigy is. Azt senki nem kóstolta meg. Este tartottunk becherovka partyt, aminek az lett az eredménye, hogy Braun közelrol megnézte a Zagyi kocsijának elejét a szemével.
The Seventh DaY: Regeneration
Reggel 10-kor keltünk, amikor már olyan meleg volt, hogy nem lehetett a sátorban megmaradni, bár én teljes alvófelszerelésben voltam végig. Felmentünk megint a Csorba-tóhoz, mászni már majdnem senkinek nem volt ereje, úgyhogy szépen fellibegőztünk a tó melletti hegynél a menedékházhoz. Bogiék felmentek a hegyre, mi meg csak feküdtünk a padokon. Aztán Zagyi még gyorsan felrohant, lejött, megebédeltünk, lelibegtünk. A táj alattunk eszméletlen gyönyöru volt és nagyon jól tettük, hogy nem gyalogoltunk. Lementünk, szépen haza a kempingbe. Kitaláltuk, hogy sütünk szalonnát. Nagy nehezen sikerült is venni olyat amit lehet sütni rendesen, meg braunék vettek valami köményes kenyeret, ami jó volt, csak ott nem ahol volt benne köménymag. Kirámoltuk a fél erdőt, ami a kempingnél volt tüzifa után. Zagyival csinátlunk egy tök jó tüzet, szépen mindenki sütött :). Nekem életemben először sikerült olyan sült szalonnát amit utána meg is bírtam enni, Zsu meg sütött tök sok almát, Braun pirítóst. Aztán kitörtek belőlünk a piromán hajlamok, és mivel volt egy matracpumpánk, elkezdtük pumpálni a tüzet. Sikerült is nagyjából begyújtani egy combvastagságú hasábot. Kivettünk egy kis parazsat a tűzbol ráraktuk egy ilyen fatönkre és elkezdtük pumpálni, mint az őrült. Szerintem a körülöttünk lakók csak néztek, hogy mi a fenét csinálnak már megint ezek a hülye magyarok. Sikerült egy tök jó lyukat égetni a fába, ha a csajok tovább zuhanyoznak, akkor simán lehetett volna belőle fabilit csinálni.
The Eight DaY: The Journey Ends
Reggel korán kelés, mert 10ig el kellett hagyni a táborhelyet, összepakoltunk, valahogy begyömöszöltük az összes cuccot a kocsikba. Eggyel többen jöttünk hazafelé, mint ahogy jöttünk :). Hazefelé már csak egyszer vétettük el az utat, és megnéztük a kedvenc benzinkutunkat. Meg a határnál tévedtünk el egy kicsit, egyszerűen nem fordultunk be a határátkelőhelynél, hanem továbbmentünk. Kb este 6ra értünk Pestre az albiba. Bogiék kitalálták, hogy főznek spagettit. Elmentünk bevásárolni, vettünk 1 kiló tésztát, 1 kiló húst. Elkezdtük főzni, de úgy hogy nem törtük össze. Tök jó volt mert lehetett szívni a tésztát. A legviccesebb az volt, amikor Braunnal megpróbáltuk leönteni róla a vizet, ugyanis a tészta felszívta mind a négy litert. Azért sikerült megenni mindent. Utána általános döglés, megnéztük még a Ravaszt. Aztán alvás. Másnap reggel a hetes vonattal mentem haza.
Ez csak úgy ide lett rakva, mert itt is voltam. Két éve. Lesznek képek is majd egyszercsak. - Lóri
The First DaY: The Journey Begin
Én ébredtem elsőnek. Majdnem minden nap megesett ez a csoda, azt hiszem azért, mert egy kicsit sokat jártam dolgozni háromnegyed hatra. Szépen megreggeliztünk, lehurcoltuk a cuccokat a kocsikhoz, nagy nehezen begyömöszöltük oket. 6 ember cucca elég nehezen fért el a két kocsiban, pedig hazafelé még eggyel többen jöttünk. Az odaút tök mókásan kezdődött, és még mókásabban folytatódott. Pestről még sikerült kikeveredni valahogy, de utána elnéztük az autópályakijáratot (én voltam az elől menő autó navigátora), és mentünk egy kört az autópályán. A másik kocsi időben lefordult, aztán ok megálltak valahol, de elkerültük oket, úgyhogy utána mi vártunk rájuk vagy egy 15 percet. Aztán még beugrottunk Balassagyarmaton Zagyiékhoz, mindenféle levelet feladni, pisilni, meg a Zagyi utazási biztosításáért. Át a határon, irány Szlovákia . Ott is érdekeseket csináltunk, mert nehéz volt megszokni, hogy a hülye szlovákok úgy csinálják a dolgokat, hogy kirakják a táblát a keresztezodés elott vagy 200 méterrel, hogy merre kell menni, a kereszteződésben meg már nem úgyhogy egy pár helyen túlmentünk a kereszteződésen, egy helyem meg kétszer is. Kb délután 5-re oda is értünk, és találtunk egy elég jó kempinget, utóbb kiderült, hogy kicsit drága volt. A sátrat a wctol a leheto legmesszebb állítottuk fel, mert ott volt egyenes a talaj, meg hely. Állati jó kilátás volt a Lomic csúcsra, szóval minden reggel a csúcsra ébredhettünk, ráadásul a nap az úgy kelt fel, hogy először a csúcson látszott, hogy jön fel, és szépen ment le a hegyen. Sátor felverésben Zagyival megalakítottuk a 3-as munkabrigádot, és az 5 éves terv szellemében mi voltunk a leggyorsabbak. Aztán meg segítettünk a többieknek is felállítani. Éjjel állati hideg volt, kettokor arra ébredtünk mind a ketten, hogy állatira fázunk, és még csak két óra van, és ennél sokkal hidegebb lesz még, úgyhogy elkezdtünk öltözni felfelé (az átlagos alvófelszerelésem úgy nézett ki, hogy gatya, póló, egy flaneling, egy rövidnadrág, egy vastag flaneling, egy melegitőnadrág, egy vékony pulcsi, mégegy nadrág, 1 vastag pulcsi (ez csak akkor ha nagyon hideg volt), 1 takaró, meg 1 hálózsák, meg 2 zokni . Így kicsit érdekes volt aludni, de legalább nem ébredtem arra, hogy fázom.
The Second DaY: The Lomnic Stít
Reggel megint én keltem fel leghamarabb, és sikeresen nyitvahagytam a sátrat, úgyhogy Zagyi 5 perc alatt idegbajt kapott, mielőtt teljesen megfagyott volna. Kb 5 fok volt mielőtt a nap feljött. Kiderült, hogy azért maradt pár dolog otthon, pl egy bögre meg ilyen apróságok. Kitaláltuk, hogy felmegyünk a Lomnicra. A legfelső szakaszt csak hegyi vezetővel vagy felvonóval lehetett megtenni, úgyhogy mi a felvonót választottuk. Addig meg egy jó kis gyalogtúra, Zagyi sikeresen megtalálta a legmeredekebb utat felfelé, amerre elvileg nem is vezetett út, előtte azért még a cipő feltörte a lábam hátul, meg sikerült magamra borítani egy fél üveg ásványvizet. Úgyhogy csak egy száraz pólóm maradt. Ez addig nem is volt baj, amíg az ember felfelé megy, mert izzad mint az őrült, és nem fázik, viszont amikor megáll, meg még egy kicsi szél is van akkor a teljesen átizzadt póló kezd nagyon hideg lenni. Szóval árkon bokron keresztül felmentünk a felső felvonóig, (Zagyi, Zsu, meg én), a többiek meg a turistajelzésen. Odafenn nem nagyon nőtt már semmi, csak törpefenyők, de ahol voltunk (2170 m) ott kezdtek eltünedezni. Fenn aztán kiderült, hogy az összes jegy elfogyott mára, (ez 11kor volt) a felső felvonóra, úgyhogy leültünk, és szépen megszárítgattuk magunkat meg a pólókat. A hegyen fenn tök jó klima volt, kb 20-22 fok. Volt ott egy sífelvonó is, ilyen libegőszerű, azzal mentünk fel a végén a gerincre, ott már mindenhol csak kő volt, meg egy két fűcsomó. Végignéztük az egész gerincet. Aztán mikor már elég késő volt lelibegtünk vissza a turistaházhoz, ott még üldögéltünk egy keveset, és irány lefelé. Megtaláltuk mi is a turistautat, és elkezdtünk lefele futni Zsuzsival. Tökre élveztem, és akkora már a feltörés sem fájt annyira, másnapra már teljesen hozzászokott ahhoz, hogy akár mennyire fáj, akkor is továbbmegyek, úgyhogy feladta . A libegőből állati jól nézett ki ami alattunk volt, csak egy kicsit tériszonyom volt. Hazamentünk jól bekajáltunk. Aztán alvás.
The Third DaY: The Rysy Stít
Én éjjel nem ébredtem fel arra hogy fázom, és ez már tök nagy fejlődés volt az előző naphoz képest. Reggel kitaláltuk, hogy ma a Rysyt fogjuk megmászni (8 órás túra, ha nem pihensz sehol. Érdekes volt az biztos. Az idő kezdett elromlani ahogy mentünk felfelé, és volt egy láncos rész is, ahol a sziklába (ott már csak szikla volt, semmi föld, vagy növények) láncok voltak rögzítve és azon kellett felkapaszkodni. Miután ezen a részen túl voltunk, Bogi, akinek még jobban tériszonya volt, mint nekem, kicsit bepánikolt, innentol kezdve én voltam az utóvéd. Sikeresen elértük a menedékházat, ahonnan még vagy 500 méter szintemelkedésnyire volt a csúcs. Ittunk egy forró csokit (eddigi legfinomabb amit ittam), itt már esett az eso egy kicsit. Az a legjobb, hogy ezekbe a menedékházakba a cuccot emberek viszik fel a hátukon. Felfelé menet találkoztunk egy fickóval aki egy 30 kilos gázpalackot vitt fel a hátán. A menedékháznál (szlovákul Cháta) lehetett biciklit bérelni. Megvártuk míg eláll az eső, aztán nyomás tovább fel a hegyre . Bogi nem jött fel teljesen, mert a végén volt egy olyan rész, ahol össze-vissza voltak a sziklák, semmi út nem látszott köztük, csak a turistajelzés volt itt-ott kirakva. Ez a rész tök jó mászós volt. Aztán sikerült felérni a tetőre. Eszméletlen szép látvány volt, lentebb látszott 3 tengerszem, a hegy másik oldalán mégtöbb hegy. Üldögéltünk egy kicsit (én azért eléggé markoltam magam alatt a földet), meg vagy fél óráig remegett a lábam miután felértem. 2503 méter magas volt. Mindenki visszaért a menedékházhoz, jól bekajáltunk, elindultunk lefelé. Lefelé menet volt egy olyan tengerszem aminek a közepén volt ilyen szikla sziget, ahova cipő nélkül be lehett menni. A víz volt vagy 3 fokos, szóval mire beértünk Zsuzsival, mind a kettőnk lába elzsibbadt. Ott aztán kiéltem minden muvészi hajlamom, és kis kövekbol építettem egy valamit. Ott a tó közepén akár merre nézett az ember mindefelé majdnem függőleges sziklafalak voltak. Az a baj, hogy igazából nem tudom leírni milyen volt, a fényképek meg nem lesznek olyan jók, hogy akár a felét is visszaadják. A láncos rész már egyszerűbb volt, Bogi is jól bírta. Este aztán kerestünk egy éttermet, ettünk pirogot, az olyan mint a derelye, csak ez juhturóval volt töltve, meg sült szalonna meg tejföl volt hozzá, azt hiszem nagyon finom volt, bár ha jól emlékszem akkor már akármit megettem volna, annyira éhesek voltunk. Este volt meleg víz a zuhanyzóban, bár ha már hárman akartak egyszerre zuhizni akkor kicsit érdekesen folyt, mert csak 10 másdopercenként jött a meleg víz vagy 5 másodpercig, viszont akkor meg annyira forró volt, hogy nem lehetett alá beállni. Este nagyon jó meleg volt, sokáig fennvoltunk. Éjjel elég volt 1 réteg ruha, meg a takaró.
The Fourth DaY: Critical Points
A memóriám alábbhagyott itt egy kicsit. Azt tudom, hogy valahova felmentünk. A lefelé útra viszont tisztán emlékszem. Sikerült teljes testsúllyal egy két méteres ugrás után a bal bokámon landolni. Utána üldögéltem vagy 10 percig, mire rá bírtam állni. Befásliztuk, és szépen lebicegtem. A java csak ez után jött. Este elkezdtek gyűlni a felhők, feltámadt a szél, és szép kis vihar kerekedett. Nagy úgy nézett ki a dolog, hogy a sátrat elviszi a szél, vagy legalábbis beázik. Nappal esett egy kis eső és a szél pont olyan irányból fújt, hogy egy kicsit a sátor eleje beázott, az egyik törölközőm szerencsére a helyszínen tartózkodott, és felitta az összes vizet, két nap alatt sikerült csak kiszáradnia. Szóval kuksoltunk a sátorban, és vártuk, hogy mikor repülünk el. Aztán szép lassan elcsendesedett a szél, az eső is elállt, már csak szemerkélt és megúsztuk az egészet. Úgyhogy átmentünk a szomszéd sátorba enni, inni, mulatni. Vettünk két üveg Becherovkát, és meg is ittuk mind. Éjjel még egyszer arra ébredtem, hogy esik, de így sem sikerült beázni szerencsére.
The Fifth DaY: Walking in Lomnica, Critical for Zsuzsi
Ez a nap nekem pihenőnap volt, mert nem nagyon tudtam menni az elején még fáslival sem, meg eléggé hideg volt. Bogi elment a barátjáért egy közeli nagyobb városba, én ottmaradtam Tatra Lomnicaban (ez volt a legközelebbi falu), és felderítettem az összes éttermet. Mert knédlit akartak a többiek enni, és nem nagyon találtunk előtte olyan helyet ahol lehetett volna. Aztán vettem egy csomó képeslapot is, és akinek megvolt a címe annak küldtem is. Rendet raktam a sátorban, és aludtam egy csomót. Közben egyszer ébredtem csak arra, hogy szakad az eső, de annyira, hogy kb 3 méterre lehet csak látni. Kb 8 körül megjöttek Zagyiék is (Kati, Zsuzsi, Braun, Zagyi), mert ők meg elmentek túrázni. Elég jól meg is áztak vagy kétszer, szegény Zsu meg mikor már nem volt száraz ruhájuk beleesett egy tóba, úgyhogy mindenkitől kapott valamit. Mikor hazaértek elmentünk szaunázni, mert mindenki teljesen ki volt fagyva. A szauna óriási volt, legalább 30 ember elfért benne, és volt tök jó hideg vizes medence is, meg elfekvő meg minden. A medence is volt vagy 3 fokos, bírtam benne 5 percig, aztán meg vacogtam vagy 5 percet amíg vissza nem mentünk. Estére már egészen jó volt a lábam, tudtam menni fáslival meg minden. Amúgy ekorra már mindenkinek volt valami kisebb nagyobb baja. Braun bazinagy vízhólyagokat növesztett (némelyik volt akkora mint a lábujja amin volt, Zsuzsi a tóbaeséstol egy kicsit megfázott, Katinak az egyik lába fájt, Zagyinak a térdei, Boginak annyira nem volt baja, de azért már ő is le volt amortizálva egy kicsit. Este simán alvás, az idő meg persze estére kiderült, mert úgy éjjel hidegebb van.
The Sixth DaY: Helicopter Rescue
A legdurvább nap volt, és a legdurvább túra. Amerre mentünk állati szép volt. Két patakmeder (dolina) mellett mentünk, illetve bennük. Az egyikben felfelé, a másikban lefelé. Köztünk viszont volt egy hágó, ami álmaim netovábbja. Szóval elindultunk felfelé, nagyon jól nézett ki a patak, néhol voltak olyan részek ahol ilyen köveken ment az út, és a patak ott folyt a kövek között. Rájöttem arra is, hogy imádom a hegyi patakokat, meg a tengerszemeket is. Vagy 3 óra alatt felértünk a menedékházig, ott egy nagy pihenő és ebéd. Aztán irány a hágó. Mikor már látótávolságban érdekes dolgok történtek. Egy fickó eléggé mozdulatlanul feküdt egy olyan helyen, ahol nem volt út, és mindenki állt és nézett. Egy szlovák nagy nehezen elmagyarázta, hogy a fickó az előbb gurult le (később a hágón magyarokkal másztunk, és ok látták leesni a fickót, kettőt pattant a köveken). Jött a mentohelikopter kipakolt egy embert, az ott valamit csinált a sérülttel, odahúzták az útra (mi természetesen pont aznap nem vittünk távcsövet) aztán 15 perc múlva jött megint a heli és elvitte oket. Akkor elkezdtünk gondolkodni, hogy fel akarunk-e menni, vagy visszafordulunk és szépen lemászunk. Bogi meg a barátja visszafordultak. Braun hezitált, meg én is, de aztán elindultunk. Egy kb 300 méteres felfelé mászás volt az egész, 1,5 óráig tartott. Azt hiszem ez az ami miatt kicsit büszke lehetek magamra, ráadásul nem is volt közben semmi bajom. Mikor felértünk vagy fél órát feküdtünk a napon és élveztük, hogy átértünk. Sikerült itt fenn enni buchty napare-t. Az ilyen gőzgombóc, de azért ez sem ment valami egyszerűen. Ugye az ember rendelt, aztán leült ha meg készen volt a fickó kiabált, hogy lehet érte menni (nem magyarul). És én meg szépen lenyúltam egy olyan valaki kajáját aki előttem rendelt, csak én ültem közelebb az ablakhoz. A fickó el is nevezett Johnnynak. Aztán lefele menet találkoztunk egy jópár emberrel akik ottvoltak a chátaban amikor az eset történt, és mindenki Hello Johhnyzott. Lefelé a másik patak völgyében abszolúl sík terepen a bokám úgy döntött, hogy túl unalmas az út, és szépen megint kiment, pedig fásli meg minden volt rajta. Szóval lefelé megint bicegés volt. Megint találtunk egy nagyon jó kis tavat, aztán ott is heverésztünk. Az utolsó fogaskerekű hétkor ment, és sikeresen le is késtük. Szóval az utolsó 4 kilométert is gyalog tettük meg. Katinak a térde meg érdekes formát öltött, mert egy kicsit futottunk lefele, hogy elérjük. Este nagy nehezen találtunk egy éttermet ahol volt elég hely, meg volt minden amit enni akartunk. Állatira telezabáltuk magunkat, és a pincéreket is egy kicsit kiakasztottuk, de kaptak sok borravalót. Itt valami füstölt hússal töltött gombócokat ettünk Zsuzsival, de lett volna resztelt bikamirigy is. Azt senki nem kóstolta meg. Este tartottunk becherovka partyt, aminek az lett az eredménye, hogy Braun közelrol megnézte a Zagyi kocsijának elejét a szemével.
The Seventh DaY: Regeneration
Reggel 10-kor keltünk, amikor már olyan meleg volt, hogy nem lehetett a sátorban megmaradni, bár én teljes alvófelszerelésben voltam végig. Felmentünk megint a Csorba-tóhoz, mászni már majdnem senkinek nem volt ereje, úgyhogy szépen fellibegőztünk a tó melletti hegynél a menedékházhoz. Bogiék felmentek a hegyre, mi meg csak feküdtünk a padokon. Aztán Zagyi még gyorsan felrohant, lejött, megebédeltünk, lelibegtünk. A táj alattunk eszméletlen gyönyöru volt és nagyon jól tettük, hogy nem gyalogoltunk. Lementünk, szépen haza a kempingbe. Kitaláltuk, hogy sütünk szalonnát. Nagy nehezen sikerült is venni olyat amit lehet sütni rendesen, meg braunék vettek valami köményes kenyeret, ami jó volt, csak ott nem ahol volt benne köménymag. Kirámoltuk a fél erdőt, ami a kempingnél volt tüzifa után. Zagyival csinátlunk egy tök jó tüzet, szépen mindenki sütött :). Nekem életemben először sikerült olyan sült szalonnát amit utána meg is bírtam enni, Zsu meg sütött tök sok almát, Braun pirítóst. Aztán kitörtek belőlünk a piromán hajlamok, és mivel volt egy matracpumpánk, elkezdtük pumpálni a tüzet. Sikerült is nagyjából begyújtani egy combvastagságú hasábot. Kivettünk egy kis parazsat a tűzbol ráraktuk egy ilyen fatönkre és elkezdtük pumpálni, mint az őrült. Szerintem a körülöttünk lakók csak néztek, hogy mi a fenét csinálnak már megint ezek a hülye magyarok. Sikerült egy tök jó lyukat égetni a fába, ha a csajok tovább zuhanyoznak, akkor simán lehetett volna belőle fabilit csinálni.
The Eight DaY: The Journey Ends
Reggel korán kelés, mert 10ig el kellett hagyni a táborhelyet, összepakoltunk, valahogy begyömöszöltük az összes cuccot a kocsikba. Eggyel többen jöttünk hazafelé, mint ahogy jöttünk :). Hazefelé már csak egyszer vétettük el az utat, és megnéztük a kedvenc benzinkutunkat. Meg a határnál tévedtünk el egy kicsit, egyszerűen nem fordultunk be a határátkelőhelynél, hanem továbbmentünk. Kb este 6ra értünk Pestre az albiba. Bogiék kitalálták, hogy főznek spagettit. Elmentünk bevásárolni, vettünk 1 kiló tésztát, 1 kiló húst. Elkezdtük főzni, de úgy hogy nem törtük össze. Tök jó volt mert lehetett szívni a tésztát. A legviccesebb az volt, amikor Braunnal megpróbáltuk leönteni róla a vizet, ugyanis a tészta felszívta mind a négy litert. Azért sikerült megenni mindent. Utána általános döglés, megnéztük még a Ravaszt. Aztán alvás. Másnap reggel a hetes vonattal mentem haza.
Ez csak úgy ide lett rakva, mert itt is voltam. Két éve. Lesznek képek is majd egyszercsak. - Lóri
a welcome post
Swigging that beetroot juice, now we dipping and boostBár trendi helyeken köcsögség dalszöveget postolni, azt hiszem, ennél nem is kell jobb mottó kezdésként. Utazunk (illetve, de erről majd később lesz szó, voltunk utazni meg megyünk majd utazni), Lóri meg én, ő néha össze-vissza meg körbe-körbe, én át a pocsolyán meg a mindenféle gazokon, ettől függetlenül sohasem tévedünk el, mert mi vagyunk a szőrös arcú utazó hírók, igazi 21. századi Kőrösicsomasándorok (ő legyen a Lóri) meg Telekisámuelek (ő meg én, mert jobb arc volt, télapószakállal meg igazi szafari-kalappal,) toljuk az arcotokba a pofaleszakítós képeket meg az izzadságszagú élményeket (főleg Lóri, mert én vagyok a lustábbik), ti meg majd olvassátok, kommenteltek meg minden. Esetleg fizetitek a következő utazásunkat, mert kedveltek minket. Ugye. De a Lórit legalábbis biztosan.
Set the spirit dem loose, go head go slash up the noose
We conclusive proof of both the truth, the right
Cause whether we hitchhike or push bike or travel kind of trash
Manifest that with wholesome roots rap, manifest that, yeah!
I do my same way, ain't nothing else I know
Gone up in the life with this here rag-and-bone flow
Squeeze the pain from my belly and set my soul free
Travel over ocean, land and sea, face nuff stress and difficulty
Flung back from the brink, gwan in kinda stink
We don't give a frigg about what dem fools think
Frigg your network, our debt work a speak for itself
Proof of the trophy and champion belt
Come sun, come rain, come hailstone pelt
Amúgy a Lóri ma biztosan megy barlangászni, és ha nem ír róla postot, akkor ráküldöm a kutyákat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)