2005. augusztus ???? Ausztia - Szlovénia - Ljubjana

0. nap

Miután hazaértem Párkányból, elbattyogtunk a teszkóba aztán vettünk pár konzervet, májkrémet, kekszet (amit persze itthon hagytam), csokit meg mindent ami szükséges.

Nagyjából éjfélre értünk haza, én ekkor nekikezdtem levelet írni. Egy óra múlva el is készültem vele, csak éppen elküldeni nem tudtam, mert a tetves levelezőm úgy döntött, ő márpedig nem fogja elküldeni. Körülbelül negyed óráig próbáltam valamit kezdeni vele, hogy legalább a levél egy részét sikerüljön megmenteni. A vége az lett, hogy egy képlopóval elmentettem azt a részt, ami éppen látszott a monitoron...

Ezután 15 perc alatt megírtam a rövidített változatot, aztán elkezdtem összepakolni. Egészen jól ment, később persze kiderült, hogy pont fordítva kellett volna rakni a cuccokat, természetesen az került a legkevésbé hozzáférhető helyre, amire másnap már szükségem lett volna. Aztán 3 körül lefeküdtem aludni.

1. nap

A reggeli kelés simán ment, körülbelül 10 másodperccel az előtt ébredtem fel, hogy Zagyi elkezdte alattam rázni az ágyat. Egy fél óra alatt megreggelitzünk és betömtük a cuccokat a kocsiba aztán mentünk az első benzinkúthoz az M1-en. Itt kiderült, hogy nem kellett volna hatkor kelni, mert a többiek még sehol sincsenek és egy fél óráig kell legalább várnunk, hogy megérkezzenek. Az idő akkor még elég kellemes volt, viszont egyetlen felhő sem látszott bármerre nézett az ember. Mire megérkeztek akkora kezdett elviselhetetlen lenni a meleg, de végre el tudtunk indulni.

Először Győrben álltunk meg, itt mindenki megkapta a maga sisakját meg beülőjét meg egy adag kötelet egy érdekes valamivel a közepén. Később kiderült, hogy az a "fék", amikor elkezd esni az ember. Győrben még bementünk a teszkóba, csak hogy megvárjuk a déli hőséget és abban utazhassunk tovább.
Mire a határra értünk elég jól szétszakadt a 3 autó. Az útlevélellenőrzés elég felületes volt, látták, hogy hárman ülünk a kocsiban és három útlevelet nyújtunk ki az ablakon és már tovább is engedtek. Naivan azt hittük, a többieknek megvárnak az első parkolóban a határ után, de csak vagy 50 kilométerrel messzebb álltak meg egy benzinkútnál, úgyhogy elég sok telefonálgatásba került mire ezt kiderítettük.

Ausztriában először a körülbelül 30 szélkerék volt az első dolog ami feltűnt. Később elmentünk egy repülőtér leszállópályája alatt is és nagyon közelről láttunk egy repülőt alulról. Életemben először láttam értelmét a mélyrepülés táblának.

Később elmentünk egy olajfinomító mellett is, kellemesen büdös volt. Nem nagyon tudom, a térképen merre mentünk, de főként autópályán, sikerült is elkapni egy elég méretes dugót, legalább egy fél órát araszoltunk a negyven fokban, persze légkondi és minden egyéb nélkül. A legmeglepőbb számomra az volt, hogy amikor megérkeztünk az első helyre ahonnan gyalog mentünk tovább, 40 kilométerre voltunk a határtól, miközben legalább 150-et mentünk Ausztrián belül.

Végül megérkeztünk egy hegyi patak mellé, ahol pihentünk egy fél órát. A patak hihetetlenül tiszta volt, minden követ látni lehetett az alján. Emellett elég hideg is, ha egy percig álltál benne, szabályosan fájt a lábad és még a kijövetel után öt perccel is jégkocka volt a lábam.

Miután összeszedtük a szükséges cuccokat elindultunk a sziklafalhoz, "beszálltunk" egy erdőn keresztül. Egy kicsit megerőltető volt az odaút, bár csak egy órát mentünk, de a felét a tűző napon. Odafelé hallottunk egy nagyobb sziklaomlást, de nem nagyon tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget ("Biztos valami zerge indította").

A fal alatt beöltöztünk, felvettük a beülőt, elmondták hogyan működik a szett (valami nagyon hülye neve volt, gyakorlatilag a kötél és a fém amibe elég összevissza be volt fűzve súrlódása fékez le, ha esel). Megtudtuk, hogyha sziklaomlás van, akkor a falhoz kell lapulni, mert általában a pattogva jönnek, ha egyszer beindultak és hogy minnél kevesebb követ érdemes lelökni az alattunk haladóra, mert elég nagyon tudnak ütni és egy nagyobb kődarab be is szakíthatja a sisakot, ha elég magasról jön.

Körülbelül 15 mászás után ki is derült, hogy a hátizsák és a sisak nagyon jól jött, mert elkezdtek potyogni a kövek az égből. Én elég jól megúsztam, mert nem függőlegesen mentünk felfelé, hanem ferdén, de láttam amit egy kő pattan az egyik lány sisakján, egy másik pedig egy hátizsákon. Miután kiderítettük, hogy spontán kőomlás volt (a nap már nem sütött a falra és a kövek elkezdtek lehűlni és összemenni, aztán meg a nyakunkba esni) lejöttünk a falról és örültünk, hogy az emberek nagyobb része megúszta sérülések nélkül, a kisebbik rész pedig horzsolásokkal. Visszamentünk a patakhoz, üldögéltünk még egy kicsit, aztán visszamentünk a legközelebbi faluba, ahol egy szabadkempingként használt parkolóban állítottuk fel a sátrakat.

A parkoló (vad)kempingé válásanak külön története van. Egyszerűen annyi történt, hogy a keletről érkező turisták közül néhányan itt állították fel a sátrukat. Az osztrák kormány erre egyszerűen kirakott egy táblát a parkoló szélére, hogy messzebb a mögött már nem lehet sátorozni, a parkoló mellé csinált egy viszonylag igényes WC-t, rakott ora egy nagy kukát, meg némi világítást Így mindenki jól jár: a kempingezőknek nem kell fizetni, az emberek nem sátraznak szanaszéjjel, nem hagyják szét a szemetüket és nem látni a környéken mindenfelé zsebkendővel letakart takaros kis halmokat.

A sátor összerakása után lementünk a patakhoz (a parkoló mellett folyt és mivel elég hideg volt, nagyon jól lehetetett hűtőként használni) és behűtöttük az unikumot. Megvacsoráztunk, aztán mentünk aludni.

2. nap

Az éjszaka elég hideg volt, de csak egyszer ébredtem fel arra, hogy öltözni kellene. Elég korán keltünk és elugrottunk a 2 faluval arrébb lévő Sparba kenyeret meg tejet venni. Eléggé elképedtem amikor beléptünk a boltba, mert az első eladó akivel találkoztunk, mosolyogva köszönt, mintha mindig ott vásárolnánk. A többi eladó is elképesztően kedves volt az itthoniakhoz képest és az öreg nénikék sem próbáltak elütni kocsival. Az árak egy picit mellbevágóak voltak, de később kiderült, hogy még viszonylag olcsó is volt a hely és az is, hogy a kenyér még 3 nap múlva is ehető, sőt az élvezeti értéke semmit sem csökkent és ki sem száradt. Megreggeliztünk, majd visszaindultunk a tegnapi szikla aljába.

Az út most elég kellemes volt, mert a völgybe még nem sütött be a nap és mivel a megmászandó fal is nyugat felé nézett mászás közben sem sütött ránk a nap úgy 10 óráig. Szerencsére most nem volt egyetlen sziklaomlás sem, viszont 2-3 órán keresztül másztunk felfelé, mivel elég hosszú volt. Váltakozva követték egymást a sétálgatós és a mászós részek néhol egy-egy létrával megszakítva.

Körülbelül a tető alatt 200 méterrel egy sétálós rész közepén megálltunk és "megebédeltünk". Felérve a tetőre hihetetlen látvány tárult elénk, az egész völgyet be lehetett látni, plusz a völgyet körülvevő hegyeket, lefelé nézve pedig az utat, amin a fal aljába mentünk. Itt üldögéltünk legalább 1 órát mire az egész csapat megérkezett és kifújta magát.

Igazából ez a rész az első napra volt betervezve, így marad még elég sok időnk, így aztán elindultunk egy kevésbé megerőltető túrára az erdőbe. Körülbelül 2 óra múlva megérkeztünk a Otto-Hausba 1644 méterre. Itt ettem egy igazán finom lencsefőzeléket egy hatalmas zsemlegombóccal és hozzá persze egy korsó sör is elfogyott. Itt találkoztunk két kórencsáló csókával is, akik valami különös okból nem akarták megenni a kenyeret, csak a kekszet.

Elindultunk lefelé és egy pillanatig azt hittük a fél Ferrari csapat jön velünk szembe, ugyanis egy csapat turista ferraris polóban/melegítőben/nadrágban elég furcsa bilétával a nyakukban közeledtek. Azóta sem derült ki, ki voltak. A lefelé út nagyjából eseménytelenül telt, elég hosszúnak tűnt és volt jópár létra is lefelé. Mire leértünk az ég kezdett beborulni, a nap már nem sütött, de itt-ott még át lehet a felhőkön látni. Persze ez nem akadályozott meg abba, hogy belemásszak a patakba, aztán bele is feküdjek. Körülbelül 5 másodpercig bírtam a víz alatt, utána rohantam kifelé a partra. Törölköző viszont nem volt nálam úgyhogy a következő 5 percet remegéssel töltöttem.

Mikorra visszaértünk a sátrakhoz, a szél is kezdett feltámadni és néha-néha pár esőcsepp is hullott az égből. Elmentünk zuhanyozni a közeli panziószerű helyre (2,5 €-ba került ) és megvacsoráztunk. Mire a lefekvéshez értünk sűrűbbé váltak az esőcseppek és a szél is megerősödött, jó kis lökésekkel kísérve, a hegyen villámlott és dörgött. Az éjszaka hátralévő részét azzal töltöttem, hogy óránként félálomból felébredve konstatáltam, hogy a sátort a szél még mindig nem fújta a szél a patakba, aztán próbáltam újra elaludni. A szél nagyjából 3-4 óra körül alábbhagyott és elkezdett esni az eső. Az esőcseppek dobolására már sokkal jobban ment az alvás, úgyhogy reggel hétig azért tudtam valamennyit aludni.

3. nap "Your tent is on the road"

Reggel kiderült, hogy a nápolyim eltűnt. Aztán az éjjeli emlékfoszlányokat összerakva rájöttem, hogy az alvások közötti szüneteben elég éhes is voltam. Gyors reggelizés után összepakoltunk (minden cuccom kipakoltam aztán vissza, azzal a különbséggel, hogy amire szükségem volt az elérhetőbb helyre raktam) és indultunk a következő falhoz.

Höhe Wand a neve annak a nemzeti parknak ahol ez a bizonyos hely található, az egész egy hatalmas ellipszis alakú szikla csak úgy a táj közepén. "Beszálltunk" ide is, csak előtte nem kaptunk rebarbarás sütit a fal aljában. A mászás része elég jó volt, ez már C/D erősségű fal volt (A-B-C-D-E a nehézségi sorrend) egy darab E nehézségű átlépéssel egy létrára, ami gyakorlatilag a semmi felett úszott. Odafenn megint kajáltunk egy nagyot és elindultunk egy D/E falhoz az erdőn keresztül. Ezen csak hárman másztak fel, mi többiek egy könnyebb túraútvonalon mentünk fel a kilátóhoz. Kb 2 óráig tartott, amíg ők is felértek. A kilátón megint kijött a szokásos tériszony, mivel elég messze kinyúlt a mélység felé és át lehetett látni a padlón, mivel fémrács volt. Úgyhogy "nem tartózkodtam sokat rajta", magyarra lefordítva a korlátot markolva kimerészkedtem a szélére, 5 másodperc alatt szétnéztem, aztán 1 másodpercig lefelé, hogy valóban nagyon jól látszik, amint éppen semmi nincs alattam és már száguldottam is vissza a biztonságos sziklákra. Amíg a többiek felértek a hátizsákomon fekve napoztam. Aztán a csapat nagyobb része szépen lassan elindult hazafelé. Lefelé le kellett szállnunk a pokolba. Ez úgy nézett ki, hogy volt egy barlangszerű képződmény egy lyukkal a tetején, benne egy létra. Nem volt nehéz lemászni a létrán, ha nem jutott eszedbe közben, hogy ha leesel akkor utána lehet, hogy nem ismer meg az anyud, meg a létrafokok sem voltak túl közel egymáshoz.

Leérve mi is indultunk a következő kempingbe. Csak egyetlen helyen felejtettünk el lekanyarodni, így aztán körülbelül 30 kilométer után - amit nagyrészt kanyargós hegyi utakon tettünk meg felfelé - jöttünk rá, hogy nem itt kéne lennünk. A kempinget elég nehezen találtuk meg, 5 perccel zárás előtt értünk oda, sötétben állítottuk a sátrat és elég jól megfogdostam egy finom nedves kutyaszart, miközben a sátor egyik darabját kerestem a sötétben. Aztán az egyébként nagyon kedves kempingfőnök néni megállapította, hogy a sátram éppen az útra próbálom felverni. Én megnyugatattam, hogy ez csak a teteje és azért ott csinálom, mert több a fény. A végén le is tudtunk zuhanyozni, viszont nagyon trükkös volt a melegvíz. Kaptál egy olyan kis "tokent", mint amit itthon a csocsóasztalba lehet bedobni (legközelebb viszek magammal) és 6 percig volt meleg vized. Nekem elég volt, de a többiek már hideggel mosták le magukról a szappan végét.

4. nap

Reggel arra ébredtem fel, hogy megint esik, de mire újra magamhoz tértem, már egyetlen felhőt sem lehett látni, csak a sátron és a füvön látszott, hogy éjjel esett valami. Elugrottunk a kemping melletti Billa-ba (amiről én mindig azt hittem, hogy villanyszerelő bolt) és feltöltöttük készleteinket. Életemben először láttam áfonyát. Nem tudom mekkora a standard mérete, de ezek bazinagy volt. Egy alapos reggeli után megszárítottuk a sátrak alját is és összepakoltunk. Aztán elmagyaráztattunk a nénivel, hogy hogy melyik kukába mit kellene rakni (hét féle volt). Egyébként a kemping világosban még meggyőzőbb volt, mint sötétben, mindenhol gyönyörű mélyzöld fű, kellemes fa padok és asztalok.

Ezután megint mentük egy adagot kocsival és megálltunk valami elég nagy (mondjuk Balaton negyede) tónál és másfél órát úszkáltunk benne. A víz pont jó hőmérsékletű volt, a nap sütött, csak a csinos lányok voltak kevesebben az itthon megszokottnál. A strand után megettünk egy igazi töröknek kinéző fickónál valami kebabszerűt, amiben nem erős pistás szutyok volt, hanem rendes igazi piros csípőspaprika por, ami elég rendesen csípett is.

Amint ráértünk az autópályára a bal hátsó kerék elkezdett elég rendesen kopogni, úgyhogy leálltunk az első parkolóba, ami jött. Először egy magyar kamionost kérdeztünk, neki mi lehet a tippje, mert a kerék nem volt lapos, lyuk sem látszott rajta. Kb 1 percen belül leállt mellettünk egy magyar terepjáró, kipattant belőle két srác (mint kiderült az egyik autószerelő és éppen Olaszországba tartottak kamiont menteni) aztán megtapogatták a gumit és közölték, hogy állati mákosak vagyunk. Egyrészt, a bal hátsó defektet még talán meg lehet fogni, másrészt a gumi tubeless, vagyis nincs benne belső, mert azt nem lehett volna. Amúgy szálszakadásos volt, nekünk persze nem volt semmilyen csavarkulcsunk, se emelőnk, sőt azt sem tudtuk, hogy hol keressük a pótkereket. A srác persze kb 5 perc alatt kicserélte a kereket, mi meg nem győztünk hálálkodni. A továbbindulás szintén érdekes volt, megint sikerült összeszedni egy jó kis kerülőt, de most csak 1 órát vesztettünk. A határon egy 8 km-s alagúton mentünk át, ami annyira nem tetszett, mint előtte a rövidebbek, mert jöttem szembe is, az autópályán a többi alagútban meg nem.

Az első benyomásom Szlovéniáról az volt, hogy nagyon keskeny ország. Az egyik faluban majdnem nekünk is jött egy kamion és az egyik faluban néhány idióta cserkész egymás mellett jött szembe velünk az úton egy kocsival karöltve, ahol 2 autó is éppenhogy elfér egymás mellett. Valami okból a srác nagyon boldog volt, hogy majdnem elütjük és mosolyogva integetett is. Mikor megérkeztünk a Bohini tóhoz, kemping teljesen tömve volt, a recepción úgy kezdték, hogy ha találunk helyet akkor jöjjünk vissza , persze hely az összesen 1 volt, ahol nem gyökereken kell a sátrat felállítani egy lyukban. Azért a föld itt is teljesen köves volt, kézzel csak 3 centire tudtuk benyomni a sátorcövekeket. Szerencsére egy kedves holland fickó kisegített egy kalapáccsal, így már azért az első szél nem fújta el az egészet. Természetesen már sötétben állítottuk a sátrat, mert világosban már túl jól ment volna a dolog. Plusz poénként a telefonom valahova elpakoltam kikapcsolva, a kocsit teljesen átnéztem, a cuccomat is és le is mondtam róla. A végén persze aludtunk.

5. nap


Reggel fél nyolckor keltünk, aztán irány a zuhanyzó. Legalább 3 percig tartott, mire rájöttem, hogy kell meleg vizet csiholni belőle (igazán nagy mérnöki teljesítmény volt, egy kart kellett elfordítani, ami ráadásul piros is volt). Zuhanyzás után ettünk, aztán a többiek szép lassan elkezdtek készülődni. Körülbelül 11-re sikerült is összeszedni magunkat, de mivel előző este nem kaptunk a kocsihoz olyan cetlit, amivel be lehetett volna állni a kemping parkolójába, még egy háromnegyed órát a cetliért álltunk sorba.

Először úgy gondoltuk, gyalog megyünk fel a felvonó tetejéhez, aztán hazafelé jövök csak azzal. (egyébként állati jól nézett ki és Vogelnek hívják). Így, hogy még a délit is lekéstük, inkább felvonóztunk felfelé is. Ekkor még elég jó idő volt, sütött a nap és a kabinból gyönyörű látványt nyújtott a tó. 15 perc alatt fel is vitt minket (1000 métert ment felfelé), fenn megint lyukaspadló volt, úgyhogy amíg a többiek a korláton lógtak, én szilárd talajt fogtam.

Odafenn kiválasztottunk egy a csúcsok alatt haladó körtúrát. Az elején elég lassan haladtunk, mert nem mindenkinek volt világos, hogy melyik út hova visz. Az út elég keskeny volt, jónéhány helyen belógtak fenyőfák és mindenféle egyéb növények. Az nagyon furcsa volt, hogy a tűlevelek nem szúrtak, inkább kellemesen simogattak. (nem tudom miért, de inkább felfelé álltak, mint oldalra). Először egy völgyben vezetett le a turistajelzés, majd felfelé a hegyre, ahol már majdnem mindenhol csak sziklák vettek körül. Mire felértünk beborult az ég és szemerkélni kezdett az eső. Mire előszedtük az esőkabátokat és újra menetkészek lettünk, addigra elállt. Ezt legalább háromszor játszottuk el, negyedjére egy legyintéssel vettük csak tudomásul, hogy megint próbálkozik az időjárás, de ezt már nem vesszük be. Végigmentük a csúcsok alatt, sajnos a Vogel megmászására már nem maradt időnk, mert az utolsó felvonó este hétkor indult lefelé és el akartuk érni. A nagy sietségben egy helyen elfelejtettünk lefordulni, egy másik részen pedig sikerült egy zsákutca végét megnézni egy egy törpefenyőmező közepén. Az utolsó fordulót is elvétettük, a kopottabb jelzések felé mentünk, így a végén egy elég meredek, köves sípályán kellett felkapaszkodni. Hatra értünk vissza a kiindulási pontra, ettünk egy jégkrémet és a fél hetes felvonóval lejöttünk. Mivel még ekkor sem volt szlován pénzünk beugrottunk a kettővel arrébb levő faluba váltani és valami meleget enni. Ebből persze nem lett semmi, mivel kicsit drágának találtunk minden helyet, úgyhogy visszamentünk a kemping éttermébe és ott ettünk pizzát. Egészen finom volt.